„Félek, nem voltunk beszámíthatóak!”

A polgárfruska átmenet nélkül jut el a lányregényektől a modernizmusig. Művészettörténész lenne, csakhogy zsidó. Azért terve sikerül. Mentora egy antiszemita gentleman. Férjét, testvérét megölik. Egyetemi tanár lesz, a klasszicizmus elismert kutatója. A sorstól hosszú életet kap, amelybe sok magyar történet beleékelődik. Zádor Anna mesél.

Zádor Anna testvéreivel. Hárman háromfelé © Enigma

Terjedelmes összeállítással tiszteleg Zádor Anna (1904–1995) művészet- és építészettörténész, egyetemi tanár, tudományszervező emléke előtt az Enigma művészetelméleti folyóirat. A három számra tervezett emlékezésfüzérből eddig két szám jelent meg, és a harmadik is rövidesen utcára kerül. Az anyag legnagyobb része Zádor Anna eddig publikálatlan interjúiból áll. A professzorasszony nyugdíjas éveiben többször is kötélnek állt, hogy tanítványai kérésére magnóra mondja életét. Színesen, szenvedélyesen beszélt, memóriája is csak ritkán hagyta cserben, s ha mégis, a gondos szerkesztők, Markója Csilla és Bardoly István jegyzeteikkel az olvasó segítségére sietnek. Zádor alakját barátok, pályatársak és tanítványok emlékezései is felidézik. Nagy Ildikó szeretetteljes hangvételű írása és Gábor Eszter drámai visszaemlékezése kiemelkednek közülük.

A terjedelmes anyagból nem könnyű szemlézni. Szerencsére Zádor életműve és élete magyar kor- és pályatársaihoz képest eddig sem volt elrejtve, több interjúja már korábban megjelent. Mégis erőszakot kell tenni magunkon, és a temérdekből csak három történetet emelünk ki hosszú életéből. Az első: kapcsolata egyetemi mesterével, a Turul Szövetségben is tevékenykedő Hekler Antallal. A második: érzelmi kapcsolata Kapossy János művészettörténésszel. A harmadik: egyik kedvenc tanítványának, Gábor Eszternek kitagadása.

Az első történet: értelem és érzelem

Hekler Antal (b) feleségével és svéd kollégájával. Karba tett kézzel © Enigma

Zádor Anna zsidó volt. Legalábbis elsősorban annak tartotta hazája, Magyarország. S mint ilyent, az első világháborút követően megbélyegezte. A numerus clausus maximálta a zsidó származásúak legfeljebb 6 százalékos arányát az egyetemeken. Voltak szakok, ahova egyáltalán nem volt esélyük bekerülni. A középosztályi családból származó Anna protekcióval jut egyetemre, kis kitérő után a Magyar Királyi Pázmány Péter Egyetem művészettörténeti szakjára. Professzora Hekler Antal (1882–1940), aki klasszikaarcheológusból képezte át magát művészettörténésznek – sikeresen. Iskoláit Németországban végezte, és eleinte kicsit idegenül mozgott a magyar egyetemi világban, de neki is voltak tekintélyes protektorai, így például barátja és rokona, Klebelsberg Kunó kultuszminiszter. Hekler katolikus és német volt. Mély hite dacára első feleségétől elvált, és egy szintén elvált belga nővel kötött házasságot. Élete egyrészt derűsebb lett, másrészt viszont haláláig bűntudat mardosta.

A két világháború közötti egyetemi életet meghatározták a szélsőjobboldali diákszervezetek, bajtársi egyletek. Az egyik legjelentősebb közülük a Turul Szövetség, amely a numerus nullust követelte, vagyis azt, hogy egyetlen zsidó se tanulhasson magyar egyetemen. Az antiszemita diákok zaklatták a zsidó hallgatókat, a lányokat lekurvázták, a fiúkat megverték, a maradék zsidó tanárok óráit megzavarták. Az elsőéves Zádor Anna is tanúja volt egyik akciójuknak, amikor egy zsidó fiatalnak, Csatkai Endrének betörték az orrát. Sőt egy évvel később a közgazdásznak készülő öccsét, Zádor Henriket is megverték az első héten, aki aztán összepakolt, és külföldön végezte el tanulmányait, utóbb Izraelbe vándorolt ki, ott lett író. Magyar földre soha többet nem lépett. (A másik öccsének, Györgynek munkaszolgálatosként veszett nyoma 1943-ban.)

Anna esetében nem az volt különleges, hogy nő létére egyetemista, hanem hogy zsidó létére volt az. „Én voltam az első zsidó, akivel Hekler Antal professzorom találkozott” – emlékezett Zádor egy régebben megjelent interjújában (Beszélő, 1994/10.). Az ifjú hallgató szorgalmas, tehetséges és önfeláldozó. Professzora intésére beleássa magát az olasz nyelvbe és az építészetbe. Doktorál és zsidó létére, azaz ellenére bent maradhat az egyetemen. Finoman szólva anyagilag nem volt túl kifizetődő állás: tíz évig díjazás nélkül Hekler mindenese és bizalmasa volt. Csak 1936-ban váltott, és a Franklin Társulat könyvszerkesztője lett.

Hekler Antal 1926 és 1929 között a Turul Szövetség primus magistere, magyarán tanári vezetője, illetve 1939-től haláláig a Német–Magyar Társaság alelnöke volt. Bár Zádor Anna hatvan év távlatából is bagatellizálná egykori főnöke tetteit, mondván „a politika abszolút nem érdekelte”, a valóság, hogy nagyon is érdekelte. Egy idézet Heklertől a harmincas évekből: „mi, a békeparancsok [lásd Trianon] legsúlyosabb áldozatai, új történeti hivatásunk biztos tudatában, félelem és remegés nélkül, a megváltottak boldog és hálás örömével figyeljük a cselekvés két lángelméjének, Hitlernek és Mussolininek világformáló építő munkáját, s teljesen megértjük, hogy aki nehéz talajon épít, annak szükség esetén robbantásoktól sem szabad visszariadnia.” Hekler antiszemita volt, még ha nem is a legvéresebb szájú, de a „közénk tolakodott magyarul beszélő idegeneket” több cikkben is megbélyegezte.

Markója Csilla is a Zádor-rejtélyek egyikének tartja Anna „makacs hűségét” Heklerhez. Az ifjú tanítványnak imponálhatott professzora úriembersége, széles művészetelméleti felkészültsége és elmélyültsége. Új kutatások tisztázták, hogy valójában modernebb és fajsúlyosabb volt, mint a látszatra korszerűbb Gerevich Tibor, aki Hekler egyetemi és tudományos ellenlábasa volt. De a valódi magyarázat valójában lélektani természetű lehet, a zavaros korszakban némi állandóságot, biztonságot adott nekik, Zádornak és Heklernek egyaránt a patronált és a patrónus patriarchális viszonya. Hekler nagylelkű filantrópnak érezhette magát, s emellett élvezhette a szorgalmas, okos és odaadó beosztott nyújtotta előnyöket. Míg a végletekig lojális Zádor Anna – ahogy Markója fogalmaz – „a legjobb helyen volt ebben az időszakban Hekler védőszárnyai alatt”.

A viszonyukat persze le lehetne egyszerűsíteni „az antiszemita és a házi zsidaja” szintjére. Azonban ennél jóval bonyolultabb helyzetről volt szó. „Ez nagyon jó iskola volt: megtanultam, hogy az ember nem egyedül van a világon, és hogy vannak más felfogások, ugye” – mondta Zádor Anna 1983-ban azzal kapcsolatban, hogy mit kellett elviselnie fivéreitől. „Megalázni csak azt lehet, aki hagyja magát, mert valami óriási önfegyelemmel küzdöttem az ellen, hogy ne vegyek észre semmi barátságtalanságot vagy sértő dolgot, ami körülöttem zajlik, és ne magyarázzam ezt antiszemitizmussal, mert akkor az ember nem tud létezni” – választott páncélt az egyetemi évek alatt.

A náci Dagobert Frey művészettörténészről pedig így emlékezett meg: „Frey […] a legnagyobb nácizmus alatt […] küldött nekem kávét. Pesten nem volt kávé, és tudta, mennyire szeretem. Szóval az emberek nem egysíkúak, ugye. Én Freyt végig szerettem, és akkor írtam is egy levelet, mert nem tudom én, melyik egyetemen nem igazolták, hogy egy kicsit álljon meg a menet, mert lehet, hogy Frey tett olyan kijelentéseket, amiket kár volt tennie, de hogy a szíve mélyen nem volt egy igazi, vad náci, azt például ez is bizonyítja. […] Hogy mennyire használt, azt nem tudom. De tény, hogy az emberek ilyen kétarcúak.”

Hogy mi volt Frey szíve mélyén, nem tudhatjuk, de hogy Zádor Anna régóta tisztában volt az őt és a zsidókat körülvevő ellenséges környezettel, az biztos. Azt az utat választotta, hogy nem vesz róla tudomást, vagy legalábbis nem mutatja. A vészkorszak után más mimikrije lett: a megbocsátásé. Noha választhatta volna a feldolgozásnak és a túlélésnek más útját-módját, ki vitathatná el tőle döntése helyességét?