Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
Hozzászólások (#1)
A kilencvenes években úgy tűnt, a szobrászat menthetetlen. Az intermédia, az installáció elsöpört mindent. Azonban a hazai színtéren a kétezres évek elején jelentkezett egy nemzedék, amely nem így gondolta. Szabó Ádám (35) ennek a szobrászgenerációnak a tagja. Közben műveihez videót, fotót, sőt, áldokumentumokat is használ. 2008-as nyári kiállítását év végén a magyar műkritikusok díjával ismerték el. A műtermében jártunk.
|
|
Szabó Ádám: Meglepett a díj. És jól esett. Főként azért, mert szakmai díjról van szó, nem olyasmiről, ami különféle lobbi-tevékenységek végeredménye. A díjak persze a legritkább esetben képesek tükrözni a valós művészi teljesítményt, már csak azért sem, mert az igazán erős művek megosztják a mégoly tekintélyes zsűri tagjait is. Lesz olyan mű, amely az egyiktől nulla pontot, a másiktól csillagos ötöst kap, így aztán a legkevésbé megosztó mű lesz a közös nevező. Érzékeltem amúgy, hogy ez a díj kicsit a többi művészeti díjjal szemben, s különösen a Prima Primissima képzőművészeti kategóriájával szemben határozza meg magát. Jelölt volt Mélyi József egyik cikke, amely a Prima Primissima kiosztási gyakorlatát bírálja, és Mécs Miklós munkája, amely a Junior Prima díj bankjegyeiből készült.
 © Stiller Ákos |
hvg.hu: Némi túlzással, nálunk vagy pályakezdőnek jó lenni, vagy kiérdemesült idős művésznek. A kettő közötti életszakaszokban kevés figyelem esik az alkotókra. A harmincas éveikben is, amikor sokan a legjobb formájukat futják.
Sz.Á.: Az jó, hogy a pályakezdőkre figyelnek. Sok a pályaelhagyó, mert ahhoz, hogy valaki jól induljon, a tehetségen túl nagyon sok egyéb is kell. Szerencse is. A mi művészeti intézményrendszerünk nyugati mintákat próbál követni. Nyugaton, ha valaki a kellő ritmusban képes startolni, akkor egy idő után a műkereskedelem viszi tovább s képes fenntartani körülötte a figyelmet. Nálunk ez azért nem teljesen így működik. Ha felrepít a szerencsekerék, attól még nem biztos, hogy a helyedre is kerülsz. Azzal a lendülettel el is felejtenek. Tudják, hogy létezel, adottnak veszik, hogy dolgozol, és akkor nyilván meg is élsz. De a valódi figyelem nagyon hamar elfordul más felé.
hvg.hu: Ön hol tart?
Sz.Á.: E pillanatban jó helyzetben vagyok; van állásom, tanítok; tehát most biztos a megélhetésem. Van műteremlakásom, tehát tudok hol dolgozni. Ez már jobb, mint nagyon sok pályatársam helyzete. A múlt évben szerződött velem egy galéria, amely képvisel, tehát nem légüres térben készítem a munkáimat. Még eladás is volt, főként magángyűjteményekbe kerültek munkáim.
hvg.hu: Ez utóbbi örvendetes, mert a szobrászat a hazai kortárs műkereskedelemben eddig nem szerepelt előkelő helyen.
Sz.Á.: Nagyjából ez a helyzet most is. Pláne, ha a munkák határmezsgyéken mozognak, mint az enyémek is. A szobrászat, az installáció, a videó határán mozogtam eddig; ez halmozottan hátrányos helyzet. Vannak galériák, amelyeket mégis érdekel a szobrászat, a Dovin programszerűen foglalkozik vele, és képviselve van ott is, ahova én szerződtem, azaz az INDA galériában. A kétezres évek elején volt azért valamiféle rácsodálkozás: jé, megint van szobrászat? 2003-ban zajlott a Plastica Dreams kiállítás a Műcsarnokban, amikor a mi generációnk színre lépett, és azóta jöttek újabb szobrászgenerációk is. Mindig vannak felfutások. Mióta nem beszélünk például grafikáról? Inkább történeti fogalom lesz lassan, még ha vannak is új formái és fontos képviselői. A kilencvenes évek egyértelműen az intermédiáról és az installációról szólt. A festészet öt-tízévente mindig meg-megújul, és a szobrászat pedig mondjuk, 2003 óta ismét a térképen van.
Kinyomtatom
Elküldöm
Hozzászólások (#1)
Íme egy másik szobrászgyerek<br>http://teglasistvan.blogspot.com/<br>