Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
A madridi kortársművészeti vásár nemcsak műkereskedelmi esemény, hanem népszórakozás, fiesta. Nem árt évről évre megismételni: nincs a világon még egy alkalom, ahol ilyen rövid idő – kevesebb mint egy hét – alatt ekkora tömeg fogyasztaná populáris kultúraként, szabadidős programként a gyűjtőknek megvásárlásra, a szakembereknek gondolattermelésre felkínált elitművészetet.
|
|
Akárcsak a városban, a Reina Sofía múzeum Piranesi épületbelsőit idéző gigantikus folyosóin, a Feira de Madrid óriáspavilonjaiban is valósággal hömpölyögnek a látogatók, feltűnően nagy számban diákok. A 32 eurós teljes árú és a 21 eurós diákjegyet átlagolva és 200 ezer látogatóval számolva csak ez nagyjából ötmillió eurós bevételt jelent (az eladott katalógusok nélkül). És akkor hol van még a 32 országból érkezett 238 galéria standbérleti díja, a nagyszámú kávézó és önkiszolgáló étterem bevétele/bérbeadása, az intézmények hozzájárulása és a szponzoráció… Az ARCO óriási volumenű üzleti vállalkozás, amely már hosszú évek óta a maga javára tudja fordítani a művészeti termelés és fogyasztás kitüntetett (össz)társadalmi legitimációját és a körülötte kialakult szilárdan pozitív értékfelfogást.
Chintan Upadhyay: Fogadd el; 2008 © Műértő |
Lehet, hogy ez a komfortérzés is hozzájárult ahhoz, hogy a 28. ARCO összbenyomása – az egy évvel korábbi, mindent nivelláló káosz után – magasabb színvonalú produkciók emlékét hagyta maga után. A helyi (egyébként erősen decentralizált) színtér nyomását igazán sosem sikerül kivédeni: a 75 spanyol résztvevő aránya még mindig 30 százalék fölött van. A vezető, világszerte ismert galériák (többek között Juana de Aizpuru, Max Estrella, Pepe Cobo, Helga de Alvear) mellett azonban „feljött” a derékhad, egyre fogynak a provinciális, közepes színvonalú helyiek, egyre többen alakítják nemzetközivé művészkörüket és korszerűsítik kínálatukat. Az ARCO hagyományosan népszerű a német (31), a portugál (14), az osztrák (13) és az angol (12) galériák körében; a „vendég ország” státusának lendületéből tavaly a braziloknak 7, tavalyelőtt a koreaiaknak 3 résztvevőre futotta.
Az idei vendég, a hatalmas – feltörekvő művészettermelőként és fogyasztóként egyaránt igencsak misztifikált – szubkontinens, India volt. Az állami támogatást nélkülöző felhozatal Bose Krishnamachari kurátori munkájára épült, és címével ellentétben (Panorama: India) nem adhatott áttekintést, körképet az ország kortárs művészetéről. A 13 galéria (zömmel Mumbaiból és Újdelhiből) kínálatából és a kurátor válogatta mini kollektív kiállításból nem lehetett érzékelni azokat az energiákat, amelyek izgalomban tartják az új piacokra éhes (művészet)ipari befektetőket. A túlságosan is a nemzetközi standardhoz igazodó produkció (olyan ismert alkotókkal, mint Jitish Kallat, Nalini Malani, Gigi Scaria, a Raqs Media Collective) nemcsak szűknek bizonyult, de alig valamit érzékeltetett India példátlan nyelvi, vallási és társadalmi sokszínűségéből. Megmaradt a jól bevált sablontematikánál: a tradicionális helyi és a beáramló globális kultúra konfliktusainál, a nyugati mintájú fejlődés keltette feszültségeknél. A kurátorral a vásár lapja, az ABCDARCO által készített interjúból azonban sejteni lehetett, hogy India nemzeti reprezentációja „hot issue”, rázós ügy: vitatott a nyugati diskurzushoz illeszkedő kortárs művészet legitimációja, a helyzetet nem lehet a konzervativizmus és a progresszió ellentéteként leírni, és aligha lehet a „glokális” varázsszóval kezelni.
Kinyomtatom
Elküldöm
