Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
A szakma számára finom kis kétértelműséggel megfogalmazott cím: Új szerzemények – rég nem látott művek. A tisztelt nézőnek és az esztétikai mélységekre kevéssé érzékeny sajtónak rögtön a bevezetőben politikai pikantéria: az anno Hitlert szolgáló Arno Breker monumentális portrépárja Ludwigékról, ráadásul „rárendezve” a zsidó identitást feszegető Major János-elemzés a Kis Varsótól.
|
|
Az erős felütést azután egy meglehetősen szakmai kiállítás követi, amely a nagyközönségnek érdekességeket bizonyára tartogat, de átütő, nagy élményt aligha. A muzeológusok, kurátorok, művészek számára viszont nem épp problémamentes.
Egy művészeti múzeumban a gyűjtemény áttekintése és bemutatása, vándoroltatása, az állandó anyag frissítése, a változó értékrend okán a raktár átfésülése, az új szerzemények közzététele, a kutatás és a gyűjteményi katalógus publikálása – az alaptevékenység része. Ebből a szempontból a nagyjából 18 éves Ludwig Múzeum mint gyűjtemény épp nagykorúvá kezd válni. Korábbi, sokat támadott és egyoldalúnak tartott kiállítási gyakorlata mellett úgy tűnik, mind nagyobb hangsúly kerül az önálló gyűjteménygyarapításra.
A mostani kiállítás az elmúlt két esztendőben a múzeumba került művekre fókuszál. A számok: több mint 30 alkotótól közel 100 mű. Tiszteletre méltó. Az új beszerzésből nagyjából 50 milliót képvisel a múzeumi vásárlás, közel ugyanennyit a Ludwig Stiftung adománya, kevesebb, mint 10 milliót a pályázati úton megszerzett támogatás, s nagyjából tucatnyi mű a művészek ajándékaként került a raktárba. (Számolgatva: valamivel millió fölött van az egy műtárgyra jutó vételár – ez a piaci realitás.)
Kristof Kintera: Készülékek, 1997-1998, 3 tárgy a 26 darabos sorozatból © Műértő |
A felsorolásból két tétel hiánya feltűnő. Tőlünk nyugatabbra a múzeumot támogató cégek és magánszemélyek adománya komoly összeggel szokott szerepelni, s ugyanígy szokásos a nagyobb letétek befogadása művészektől és műgyűjtőktől. A múzeumi baráti körök idehaza még alig vannak jelen, míg a letétektől számos itthoni intézmény tart. Azaz a vásárlás általában alapvetően közpénzből történik – ezt a Ludwig Múzeum esetében az alapítók nagyvonalú segítsége egészíti ki.
Tételesen végignézve a gyarapodást, épp a Ludwig-beszerzések a legproblematikusabbak: egyre kevesebb az esélye, hogy az alapítók révén a pesti Ludwigban a nemzetközi kortárs művészet meghatározó kollekciója álljon össze. Azaz távolodik a lehetősége annak, hogy a hazai munkák már idehaza is nemzetközi kontextusban váljanak értelmezhetőbbé, súlyosabbá, piacképesebbé, vagy együttesen, átütő gyűjteményként kapjanak jó helyszínekre meghívást.
Talán ezt belátva a múzeumi vásárlás alapvetően az elmúlt negyven esztendő még megszerezhető főműveinek megvásárlására törekszik, egyfajta „émikus” értékrend mentén, azaz a hatvanas-nyolcvanas évek kánonjához igazodva. A szerényebb pályázati pénzből pedig – egy másik, közkeletű jelenkori kánon szerint – a kortárs művészet néhány darabja került raktárba.
Imponáló, hogy ennyi nagy léptékű, jó színvonalú művet lelt föl a műtermekben és a piacon a Ludwig stábja az elmúlt két esztendőben. És imponáló, hogy a gyűjteményezés nem fél a muzeológiailag problémás tárgyaktól, a korábbi, gyenge minőségű anyagokból készült munkáktól és a mai, változó állagú és nehezen csomagolható installációktól. Nevek jelenlétén és hiányán vitatkozni fölösleges. Az előző, gyűjteményi kiállítást s a mostani gyarapodást összeolvasva úgy tűnik, egyre határozottabb az öndefiniálás igénye, s talán az ezt megalapozó tudományos munka is megkezdődik.
Maga az Új szerzemények – rég nem látott művek kiállítás tágas, kevéssé installált: szokás szerint a művek kölcsönhatásával értelmez. A munkák mellé kitett életrajzok informatívak, a nézőt színvonalas ingyenes kiadvány és számos kísérőrendezvény segíti. (Megtekinthető június 14-ig.)
Bán András
Kinyomtatom
Elküldöm
