"A határ, amit nem szabad átlépni" - a szlovákiai értelmiség válaszol II.

Nacionalisták itt és ott, nyelvtörvény, kiutasított elnök. De milyenek a hétköznapok? Folytatjuk közérzeti pillanatképeink sorát Szlovákiából. Értelmiségieknek tettük fel az egyszerű kérdést: hogy van? Magyarok és szlovákok válaszoltak: van, aki személyes reflexiókat küldött, s van, aki kisebb helyzetelemzést. Íme a második rész!

Öllös László
politológus, a Forum Kisebbségkutató Intézet munkatársa (52), Pozsony

Az ember felemásan érzi magát mostanában. Részben rosszul, részben jól. Rosszul azért, mert a mesterségesen élezett helyzet folyton eszébe juttatja a konfliktusokat, akkor is, amikor egészen másra kellene gondolnia.

Jól látszik, hogy amióta a szocialista-nemzeti koalíció kormányoz Szlovákiában, folyamatosan élezik a helyzetet. A nemzeti és a szocialista összekapcsolása robbanékony elegyet képes alkotni, erre számos példa volt már a térségben. Ha pedig mindezt azzal fejelik meg, hogy az egyenlőséget csak nemzeti keretben tudják elképzelni, és kijelentik, hogy egy kisebbségi csoport nem egyenrangú egy többségi csoporttal, nos, akkor veszedelmes keverék lesz az eredmény.

Természetesen a NATO és az EU kereti között a határokat nem fenyegeti veszély, ezt a vezetés is tudja, de folyamatosan fenntartja mégis a veszély látszatát. Feszültségkeltéssel, álproblémákkal. Ezt pedig csak fokozzák a Magyarországról gyakorta jövő kétértelmű szavak.

Pozsonyi utca Hétköznapi látószög © AP

Ha a politikának nem is, a társadalomnak igenis komoly eszközei vannak a változás elérésére. Elsősorban is a nagyon széles és mély párbeszéd. Soha jobb lehetőségek erre nem nyíltak – s ez az ami optimizmussal tölthet el -: a nyitott határok, a korlátlan internet, az adathordozók széles köre, a közös kulturális projektek sokfélesége, mind hihetetlen lehetőség. Kulturális szinten zajlik is ez a párbeszéd, sokféle színtéren. De ez a problémák közvetlen politikai okát nemigen érinti. Erre volna pedig szükség. A kényes kérdésekről kellene beszélni, évekig, évtizedekig. Hosszú folyamat lesz.

Viliam Štrelinger
újságíró, a TASR szlovák sajtóügynökség munkatársa (47), Kassa

A multikulturális Kassán élek. Többféle kultúra, többféle nép és nyelv jellemzi ezt a várost és nagyfokú tolerancia egymás iránt. Kassát - mondanom sem kell - történeti és szellemi kapocs fűzi a magyar kultúrához, történelemhez. Rákóczi, Márai okán elsődlegesen, de hadd ne soroljam a történelem és kultúra nagy neveit. Ez ma is élő kapocs, és teljesen normális, hogy itt magyar szót hallani bárhol az utcán.

A jelenlegi szituáció Magyarország és a Szlovákia között egy nagypolitikai játszma eredménye, amelyet mindkét oldalon játszanak. Ha egy politikusnak gyors népszerűségre van szüksége, a legkönnyebb előrántani a vallás, vagy a nemzet fogalmait, hívószavait.

Az EU-ban élünk, de megvannak a magunk sajátosságai, a magyaroknak meg kell érteniük, hogy a szlovákok most büszkék az önállóságukra, saját politikai intézményeikre. A szlovákoknak pedig muszáj megérteniük, hogy a magyar kisebbségiek, Szlovákiában és más közép-európai országokban igenis érzékenyek a saját identitásukra. Ha létrejön annak belátása, hogy mind a két nemzetnek szüksége van a másikra, az segíthet beilleszkedni Európában. A tolerancia az első és legalapvetőbb dolog. Egy szlovák ember ugyanannyit ér, mint egy magyar ember.

Eva Andrejčáková
újságíró, szerkesztő, a SME című napilap munkatársa, műfordító (39), Pozsony

Fél életemet nyugat Szlovákiában, a Guta nevű kisvárosban éltem le, a város neve szlovákul Kolarovo. Itt nyolcvan szazalékban magyarul beszelő emberek élnek. Az apám ott, Gután született és amióta csak beszélni tudok, vele magyarul beszélünk. Az anyám Medgyesegyházán született, Magyarországon, vele pedig mindig is szlovákul beszéltem.

Gördülékenyebben megy nekem a „duma“ szlovák nyelven, de a nemzetiségem szempontjából ettől még nem változik semmi, s az érzéseim sem változnak: vagyok, aki vagyok, fele apám, fele anyám.

Éreztem már magam körül kellemetlent légkört, körülbelül 15 évvel ezelőtt, amikor még sejtelmem sem volt arról, hogy mennyire függ össze az én jóérzésem a családom történetének ismeretével. Keveset tudtam arról is, mennyire érdekes is tud lenni az, hogy kétnyelvű közegben nőttem fel. Sajnálom azokat, akik negatív módon tekintenek arra, ami pedig természetes és kézenfekvő: a beszédre.

Mi lehet az útja annak, hogy ez megváltozzon? A kultúrának ereje van. Kezdődhetne itt. Nagy kedvvel olvasni, hallgatni, nézni, egyszerűen csak észlelni, érdeklődni az információk iránt. Szeretni a művészetet. És sokat fordítani a két nyelv között. Nem csak ott, ahol hasznos vagy szép, hanem ott is, ahol illendő és fontos volna.