Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
Hogy háromszáz millió sok-e, kevés, vagy éppen elég; hogy az a több mint ezer kép, amelyet a magyar állam megvásárolt, mennyit “ér meg”; hogy mi itt az érték, az egyidejű, autorizált kópia avagy a negatív, arról még sokáig vitatkozhat a fotós szakma. Az “egyszeri” látogató előtt azonban nagyszabású életmű rajzolódik ki, amikor Robert Capa kiállítását megtekinti a Ludwigban.
|
|
|
|
Nagyszabású, abszolút következetes, és az alkotó személyiségjegyeit mindvégig magán viselő anyag, legalábbis amennyi most látszik belőle ezen a kiállításon. Aki pedig a történethez az “egyszeri” látogatónál közelebb lép, annak teljesen egyértelmű, bármennyit is áldozott rá a költségvetés a sok “egyszeri” látogató pénzéből, az anyag Magyarországra hozatala első helyen a jóvátétel gesztusa. Sokkal nagyobb, kifejezhetetlen az a kár, amelyet Magyarország a tehetségek elüldözésével, külföldre kényszerítésével okozott különböző történelmi korszakokban, ezért bármennyibe is került a Robert Capa-anyag, a tisztesség helyreállítása csak töredék részben történhet meg. De legalább annyiban megtörténhet.
Miért éppen most? És persze, a nálunk mindig adódó kérdés: miért válik ez a napi politikai reprezentáció részévé? Nem tudjuk, és gyanítjuk, hogy ha ezekre akarnánk választ találni, akkor részben éppen abba ütköznénk, ami miatt Robert Capa, azaz akkor még Friedmann Endre elhagyta az országot. Mert ez egy ilyen hely. Megkésett, a legritkábban ismeri fel a dolgokat a maguk idején és helyén, folytonosan a késő bánat állapotába kényszerül, aztán hol felejt, hol pedig túlkompenzál. Most azonban érdemes örülnünk annak, amit látunk. Különös, mert Capa munkáival korábbi, színvonalas kiállításokon is találkozhatott már a néző. De most lett valamiért ügy a dologból. Ehhez épp az állami szerepvállalás kellett? Mindenesetre a Capa-kiállításnak sok előzetes várakozással kellett megküzdenie. A rossz levegőjű politikai tér minden nyomásával, a kortárs művészet felől érkező kurátort, Páldi Líviát bíráló fotós szakmabeliek ellenállásával, a várakozással, hogy mi lesz a Cornell Capa megálmodta intézmény alapításával. Az előzetes ítéletek egy része legalábbis inkvizíciót sejtetett, kritikai leszámolást a megnyitó utánra. Ez elmaradt. A hangok elnémulóban? Talán, mert a kiállítás jó. Elkezdett önmagáért beszélni.
Nehéz hozzányúlni ehhez az anyaghoz, részben mert nagy, részben meg azért, mert eddig, noha alig valamit ismert az életműből a nagyközönség, a mítoszok, a legendák, a haditudósító, a nők kedvence, a hontalan, bohém, nagy szívű, vakmerő fiatalember mitológiájának részletei bőven eljutottak hozzá. Jellemzően előbb olvashatta a kétkedő cikkeket, hogy vajon a Milicista halála manipulált beállítás-e vagy sem, mint hogy testközelből megtekinthette volna magát a képet az életmű és a történeti események kontextusában. Most erre is lehetőség lesz, hisz a Capa-kiállítás az országban körbeutazik.
A D-napon partra szálló amerikai csapatok első hulláma. Normandia, 1944. június 6.  © ICP, NY; MNM, Bp. |
Szombat, késői nyitva tartás, este hét óra és komoly látogatószám. Mintha nem is egy hazai múzeumban volnánk. Jönnek, látnak és végigülnek, merthogy fut egy hosszú dokumentumfilm is Robert Capáról. Nem hinném, hogy csak a kommunikáció sikeréről van szó. Capa tehetsége megérinthetett valamit, ami itt és most fontos. Nem tudni, mi az. Talán a fent emlegetett késő bánat, talán az az igény, hogy amikor minden szétesni látszik, akkor kellenek egyesítő élmények. Egy magyar tehetség, pontosítok, egy zsidó magyar tehetség, aki a háborúk poklában helytáll, aki előtt a világon bárhol kalapot emelnek, éppen ilyen. Nem ironizálni szeretnék. Talán az emlékezésről van szó, a történelem tisztán látásáról egy olyan országban, amelynek ismét meg kellene tanulnia öncsalás nélkül és méltó módon emlékezni. A fotók elképesztően elevenek. Pedig manapság már mindent láttunk, már egyenes adásban is láttunk háborút: Szerbia bombázását a pilóta szemével, a leomló Ikertornyokat élőben, láttunk iraki házkutatást rohamsisakra szerelt kamerával, láttuk a moszkvai színházterem halott merénylőit, a mumbai hotel ostromát, Gori szétlőtt házait, a teheráni tüntetéseket mobiltelefonok képén. Akkor mégis mitől hat, mitől ennyire eleven egy fekete-fehér fotó?
Kinyomtatom
Elküldöm
