"Beteg dolog kultikus viszonyra lépni a politika szereplőivel"

Akarhat-e többet egy művész annál, mint hogy műve telibe találja a társadalom aktuális állapotát? Neurózisait, problémáit. Gerhes Gáborral megtörtént. Szobra, amelyet a debreceni MODEM-ben állított ki, és Kósa Lajost ábrázolja, ilyennek bizonyult. Gerhes eddigi művei is telitalálatok voltak, csak nem lett belőlük botrány. "Mindössze" az elmúlt 15 év egyik legfontosabb magyar művészévé tették.

Gerhes Gábor:  Akkor azért hallgattam el, mert nagyon gyorsan, órák alatt egy olyan perzselő kommunikációs térbe került az egész történet, ami nagyon ijesztő volt. Bármiféle megszólalás, vagy nyilatkozat valószínűleg engem is összemaszatolt volna. Másfél hónap távlatából már szívesebben beszélek róla. Most, hogy lecsillapodtak a túlhevült reakciók, érdemes a tanulságait levonni. Annál is inkább, mert másfél hónap alatt csak nagyon keveseknek esett le, hogy ez a szobor, ez a munka nem Kósa Lajosról szól. Ez a kulcsa az egésznek. Nem akarja őt semmiféle olyan helyzetbe hozni, ami a személyére vonatkozna, nem akar véleményt mondani róla. Sem állítani, sem sugallni nem akar semmit. Nem akarja rákosista diktátorként ábrázolni. Annyit tudok, hogy Kósa a magyar politikai közélet emblematikus figurája. Tényleg aljas és végtelenül kisszerű dolog lett volna részemről, ha a kiállítás nyilvánosságát használom fel az ő ekézésére. Ez egyáltalán nem érdekelt.

hvg.hu: Zokon veheti-e a közönségtől, hogy mégis Kósa Lajosra gondolt, ha egyszer őt ábrázolja a szobor?

G.G.: A társadalom mindenhol, nem csak nálunk, mintakövető. Ebben az esetben a mintát a magyar sajtó adta. Annak interpretációját, értelmezését vették át az emberek is. A kiállításról (Kis magyar pornográfia, MODEM, Debrecen - a szerk.) szóló tudósításokat végignézve azt látjuk, hogy a tényekkel foglalkoztak a legkevésbé. A megnyitó botránya után egy órával a nol.hu-n egy olyan szöveg jelent meg, amely tele volt tárgyi tévedésekkel. Azt írták, hogy Kósa megtekintette a szobrot és saját magára nézve előnytelennek gondolta, ezért vetette le. Ez nem igaz. Ilyen csúsztatásból volt még legalább négy ebben az írásban. Ez az első felelőtlen tudósítás rögtön kijelölte azt az információs teret, ami meghatározta és végigkísérte az egész történet recepcióját.

"...minden munkámban benne volt a rendszerhez való viszony" Gerhes Gábor műveiből - kattintson! © Stiller Ákos

G.G.: Nem egészen. Eldöntöttem, hogy egyetlen nyilatkozatot adok, ezt mindjárt az MTI első telefonjára meg is mondtam. A nyilatkozat az Indexen jelent meg, másnap. Ebben tártam fel azt, ami valójában történt. Addigra már olyan sok szálon futott a dolog, megterhelve különböző zavaros sajtónyilatkozatokkal, hogy ha bármi egyebet mondok, még nagyobb zűrzavart okozott volna. Úgy tűnt volna, hogy folyamatosan magyarázkodni kényszerülök. Volt olyan sajtótermék, amelyik következetesen a személyem lejáratására rendezkedett be.

hvg.hu: A műve utóéletét is a mű részének tekinti?

G.G.: Mindenképpen. Hihetetlenül érdekes, de egyben elkeserítő is volt. A hatalmas médiavircsaftban éppen az sikkadt el, hogy itt egy tematikus kiállításról volt szó, felkért, meghívott művészekkel. Tehát a leglényegesebb dolog tűnt el. Az a sok minden, amit a hazai politikai közeg működéséről gondoltunk, jól tapinthatóan megmutatkozott. A netes kommenteket olvasva kiviláglott az is, hogy a magyar lakosság egy komoly része kultikus viszonyt ápol a politika szereplőivel. Ami elképesztően beteg dolog. Mégiscsak a választott tisztségviselőinkről van szó, nem istenpótlékokról.

hvg.hu: Mi volt az eredeti szándék?

G.G.: A szobor műfaját Mélyi József definiálta legjobban az ÉS-ben, amikor azt írta, sajtószobor. Nálunk nem léteznek ilyesfajta szobrok, de ha mondjuk egy német vagy amerikai hivatalba belépünk, ott látni fogunk a közelmúlt politikai szereplőiről készült szobrokat. Hogy az aktuális politikai helyzetből fakadóan ki, milyen tulajdonságokat, jelentéseket aggat rá konkrétan erre a műre, az már tényleg az ő dolga. Elmondom a pontos koncepciót. Láttam Varga Ágota filmjét, amelyet Aczél Györgyről készített. Sok mindent felvetett a számomra, éppen akkor, amikor a debreceni kiállításra felkértek. Az “Aczél-korszakban” a kultúrának és a politikának valamilyen összejátszása, egymásra utalt, szimbiotikus kapcsolata volt. A paternalista viszonyt valamelyest a kultúra résztvevői termelték ki. Azért is viselkedhetett velük úgy a hatalom, ahogyan, mert ezt ők részben el is várták.