szerző:

A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának Trafó Galériában rendezett kollektív kiállítása színes és erőteljes munkákat vonultat fel. A stúdió tagsága vagy ennyire átütő erőt képvisel, vagy nagyon jó a válogatás, de a legfontosabb, hogy a bemutatott anyag a globális művészeti szcéna számtalan intézményében találhatna természetes közegére.

Első pillanatra még azt is gondolhatnánk, hogy a felvonultatott művészek Bourriaud divatos köpönyegéből bújtak elő, valójában azonban ennél sokkal összetettebb anyagot látunk.  A tárlat a művészek közös alkotása, koncepciójukat blogjaikon egyfajta virtuális műhely keretében egymás munkáira reflektálva alakították ki, a weben formálódó anyag és a kiállítás együttesen adják ki a Minden nap lefekvés előtt tizenhat órát gondolkodom című kiállítás anyagát (http://studio009.freeblog.hu/).

A galériában az installáció dominál. Egy korábbi tárlat, Az első multiplika show részben felidéződik, részben új művekkel bővülve szinte szervesen duzzad, a fluxus szellemét engedve ki Ben Vautier palackjából. Király András Overdose című munkája rejtőzködő alkotás, a patkók, mint a négy sarokba felszerelt ipari kamerák, szimbolikus kontroll alá helyezik a kiállítóteret. Kristóf Krisztián Aquarell című videója – Pipilotti Rist legutóbb a Műcsarnokban vetített művéhez hasonlóan – vízszintes helyzetbe kényszeríti a nézőt, hogy a víz kapcsán pszichedelikus animációt mutasson be, bár meglehet, a pszichedelikus hatáshoz a ringó helyzet éppen annyit tesz hozzá, mint maga a realitás és a számítógépes animáció között ide-oda járó videó. Mécs Miklós és Vándor Csaba „zsebanimációja”, a Kézimozi egyfajta technológiai optimizmusról tanúskodik: egy – az első mozgófilmfelvételekre emlékeztető – snittet öngyújtó-animációvá szerkeszt. A kis projekció mellé helyezett elvarratlan szálak, a szétszerelt öngyújtók a barkácsesztétikát és a módszer demokratikusságát hirdetik, bár nem hiszem, hogy ezt otthon is elő tudnánk állítani, hiába kínálják fel az ötletet továbbhasznosításra, de a gesztus azért értékelendő.

Csiszér Zsuzsi: Postit Ruha, 2009
© Műértő
Felix Gonzalez-Torres kiállításlátogatóknak felkínált nyomatokból álló munkái mára nemcsak referenciaponttá lettek, hanem a korlátlan számban újra előállítható és bárkivel megosztható mű gesztusa szinte önálló műtípussá vált. Kaszás Tamás fametszete is ebbe a sorba illeszkedik; a „souvenir munka” azonban úgy reagál társadalmunk legneuralgikusabb pontjára, ahogy azt kevesen teszik a hazai kortárs művészetben. A cigányok elleni támadások fekete-fehér grafikai ábrázolása, majd a mű látogatóknak ajándékozása egy problémát testál ránk, és arra kényszerít, hogy saját környezetünkben is foglalkozzunk vele. Ugyanezt teszi Erdei Krisztina is „színes, szélesvásznú” és enigmatikus módszerével Mezei kirekesztés című munkáját egy fotótekercsen prezentálja.

Czene Márta és Szabó Klára Petra ruhadarabok előéletét dokumentálják, és a kiállítótérbe helyezett, elvihető ruhákról/tól várnak életjeleket. Akárcsak Joszeliani, aki A Hold kegyeltjei című filmjében tárgyakat követve rak össze egy mozaiktörténetet. Czene és Szabó munkájából azonban kiérződik a piacellenes antiglobalista attitűd is. Szabó Péter Szorzóforintja – egy 0 névértékű pénzérme – ironikus megoldást kínál a gazdasági problémákra. (Ha bármely számot 0-val szorzunk, az eredmény nulla lesz, nem tízszeres.)

Szentesi Csaba Kossuth tér címmel a szimbólumokkal telített területről készített olyan fotókat, amilyeneket minden bizonnyal naponta százával készítenek a turisták, majd ezekből illesztett össze panorámaképet. Az épületekhez és szobrokhoz rendelt, 1936-ból és 1983-ból származó turistakalauzok szövegei arról szólnak, hogy a különböző korszakokban hogyan akartuk láttatni magunkat, míg a 2001-es útikalauz egy kívülálló szemszögéből egy kissé a fejünkre koppint. Egy évszázad történetének zanzásított változata jelenik meg itt – pszichogeográfiai átiratban.

A kurátorok mintha a háttérből figyelnék a kiválasztott művészek elszabadulását, de nyugodtan hátra is dőlhetnek, mert választásukat igazolta a kiállítás. Új hajtások keletkeztek a fluxus és a konceptuális művészet hazai talajából. A közös kiindulópont a Bourriaud által megfogalmazott, szociális érzékenységgel áthatott játékos aktivitás. A művek nem elefántcsonttoronyból szólnak a nézőhöz, hanem partnerként tekintenek rá, az esztétika helyett az etikát tűzve zászlajukra. Ez a közönség, illetve tágabb közösség iránt érzett felelősséggel színeződik át, mely „felhasználóbarát” munkákat eredményez: a művészek a körülöttünk lévő és személyesen megtapasztalható valóságra reflektálnak, produkcióik az évtized uralkodó diskurzusaiba épülnek be.

(Megtekinthető október 18-ig.)

Csizmadia Alexa