iwiw
Delicious
Digg
Facebook
GReader
URLGuru
StumbleUpon
Tumblr
Twitter
Kinyomtatom
Továbbküldöm
MegosztomAz Amerigo Tot - Párhuzamos konstrukciók című kiállítás a máig eleven problémát jeleníti meg, amellyel még 1991-ben a Magyar Nemzeti Galéria Hatvanas évek kiállításának kellett volna megbirkóznia: azaz a korszak egészének bemutatásával, ami azóta sem történt meg. A Műértő cikke.
|
|
|
Ez a korszak a magyar művészet sűrű ideje volt, amikor több generáció, az Európai Iskola aktív tagjai, a szellemi izolációban dolgozó progresszív fiatalok, népiesek, emigránsok és különutasok préselődtek egy térbe a hivatalos politika reprezentatív művészetével. Ez az időszak - ma is képlékeny és változó történeteivel - még feltárásra és szembesítésre vár. Hiába foglalkoztak a korszakkal irodalmárok és történészek, tágították ki az időhatárokat, a művészettörténet felvevőpiacán az időszak feltérképezése (a balatonboglári kápolnatárlatok történetével vagy az 1956-os Intézet Hosszú hatvanas évek kutatásaival) részlegesen történt csak meg.
Hogyan kapcsolódjon hát a korhoz a kortárs művész, ha számára sem adott az igazsághoz közelítő korkép? És ez nem csak a „gyermekkori konstrukciók revíziójához” tartozik szorosan hozzá, hanem ahhoz is, hogy egy mai gimnazista ne úgy bolyongjon a Ludwig termeiben, mint egy idegen planétán. Mélyi József, a kiállítás kurátora intelligensen hárítja el a kortárs művekkel szemben megfogalmazható hiányérzetet: „a kiállításban minden egyes választás, kiemelés vagy elhallgatás egyben konstrukciós gesztus is, amelyben döntő szerepet játszanak az ideológiai-politikai-művészetelméleti körülmények”. Menesi Attila művét azért emelem ki, mert a kérdést illető érzelmi amplitúdót a nullához közelítve, a felejtés-emlékezés tematika egyetlen adekvát tárgyához, Amerigo Tot síremlékéhez nyúlt hozzá. Az elhanyagolt és megsüllyedt sírt megtisztíttatta, és fehérvárcsurgói (Tot szülőfaluja) mészkőből faragott ékkel egyenesbe állíttatta, „melynek következtében rés keletkezik a betemetett koporsó és Melocco Miklós munkája között”. Ebbe a történelmi résbe illeszkedik a kiállítás koncepciója.
Amerigo Tot, Ludwig Múzeum |
Amerigo Tot ezen a kiállításon elsősorban nem művészként van jelen, hanem kalandorként, kora érdekes embereként, aki maga is aktívan és kreatívan alakította az alakja köré vonódó imázst. A pályaválasztását meghatározó születési körülmények, a történelem viharai, regénybe illő találkozások, csodás rátalálások, megbízások, nők, kalandok, filmek - szóval az összes, a néző fantáziáját feltüzelő sztori egy legendás alak megformálásához szükséges, kissé homályos, már-már irodalmi közeg megteremtését célozzák. Tot foglakozására nézvést ugyan szobrász lett, de volt benne valami, ami a művészet magasztos közege helyett inkább az életörömhöz kötötte.
Ebből adódik, hogy a kiállítás rendezői látszólag nem sokat bíbelődtek az oeuvre teljes kibontásával (pedig tudom, hogy pincékből és egyéb, elfeledett helyekről kellett összeszedni a munkákat). Ember legyen a talpán, aki a középre felhalmozott szobrokból a térkép segítségével egyenként beazonosítja a műveket (fényképeket, rajzokat). S mivel a szobrászati életmű masszaként értelmeződik, így az elsősorban hihetetlen aktivitásában tűnik ki. Ebben a tulajdonságában Tot korunk hősére, a magyar képzőművészet recepciójában ugyancsak otthonra lelő Picassóra is hasonlított. Csak két fontos komponensből, a kínzó, robbanó tehetségből és a munka babonás megszállottságából nem volt elegendő az életmű megkelesztéséhez. Imázs és életmű szerves építése keveseknek sikerült, talán csak Duchamp-nak, Warholnak és Picassónak.
