Tot hűlt helye: szembesítés

Az Amerigo Tot - Párhuzamos konstrukciók című kiállítás a máig eleven problémát jeleníti meg, amellyel még 1991-ben a Magyar Nemzeti Galéria Hatvanas évek kiállításának kellett volna megbirkóznia: azaz a korszak egészének bemutatásával, ami azóta sem történt meg. A Műértő cikke.

Amerigo Tot szobrászatának fonáksága abban áll, hogy elvitathatatlan kézműves tehetsége milyen sokféle stílusadaptációban nyilvánult meg. Tudott Maillol, Brancusi és Henry Moore fejével gondolkodni, tudott reneszánszul, és akár még a Neue Sachlichkeit is megkísérthette (például azon a hideglelős műtőallegórián a gipszek termében). Mintha éppen ez a képessége akadályozta volna meg abban, hogy a dolgok, formák, anyagok mélyére nézzen (mint Schaár, Vilt vagy Kemény Zoltán). Rugalmassága még egy veszélyforrást rejtegetett: sok szobra, kis- és nagyplasztikája eltűri a méretek, anyagok ide-oda alakíthatóságának próbáját (plakettmérettől hatalmas térplasztikáig), ami műveit időnként veszélyesen közel sodorja a giccshez. Pedig a Hódolat az ikerrepülőknek (amelynek keresetlen szobrászi felfogása kisvártatva a Komarov-emlékmű narratívájának áldozata lesz), A kereszt mint proteszt vagy A Föld füle, de még az Európa elrablása is mélyebb és eredetibb plasztikai megoldásokat mutat fel.

Tot kalandregénye akkor fordul drámába, amikor az idősödő művész otthon iránti nosztalgiáját és világhírének a hatvanas években erősen relativálható jelenlétét kihasználva a kultúrpolitika lép színre. Az ok Magyarország Nyugat felé való óvatos nyitása, a kádári kultúrpolitika szalonképessé tétele volt. A veszélytelen, ám „mégis újdonságot jelentő mozgást hozó koncepció” (Sasvári Edit) egy alkalmas arc, Amerigo Tot hazahívásában tetőzött. Ez a paktum olyan bónuszokat is tartalmazott, amelyek eredményeképpen VI. Pál fogadta Kádár Jánost, aki Kovács Margit-művet ajándékozott a pápának, aki viszont egy Amerigo Tot-alkotással kedveskedett a főtitkárnak. Végül is ez a vállalkozás -- minden cinizmusával -- nagy ívben felépített projekt volt. Tot alkalmas médiumnak bizonyult a kultúrpolitika nyugati nyitását megcélzó üdvtörténet beteljesítésére. Szívszorító és kínos a könnyekig meghatódott művészt látni Budapesten, május 1-jei felvonulók között, amint Kassák Munka-körének 1928-as ünnepségére emlékezik.

Végül, 1969-ben, Tot bevonul a Műcsarnokba. A napi- és heti sajtó felkapja a művészt; a cikkek hemzsegnek a romantikus zsurnalizmus eposzi jelzőitől, mesébe illő csudás történetektől, kedélyességektől. Munkáinak értékelése kettős szólamú volt, és folyton személyiségének varázsába futott bele. Ha valaki veszi a fáradságot, ezeket olvashatja ki a nagyterem újságkigyűjtésének palimpszesztfalán.

Azért voltak szakmai alapon érvelő kritikus hangok is - közvetlenül 1969-es fellépéseit követően. Például így ír a Vigiliában a műcsarnoki kiállítási beszámoló szerzője, Dévényi Iván: „Tot munkái közül elsősorban azok az 1931--32-ből való, konstruktivista munkák, rajzok és pici festmények emelkednek ki, amelyeket a művész Klee és Moholy-Nagy növendékeként a dessaui Bauhausban készített.” A szerző végigveszi a jellegzetes stílusparafrázisokat, majd megállapítja, hogy a „művész nem tartozik a korszakalkotó, a zseniális szobrászok, a Brancusik, az Arpok, a Moore-ok, a Giacomettik, a Manzúk közé, de - életművének eklektikus (és itt-ott hatásvadászó) volta ellenére - tehetséges és invenciózus egyéniség, a mai európai plasztika második vonalának érdemes alakja.” Száraz szemű értékelés, igaz, a Vigilia szűk olvasótáborának.

A mostani kiállítás nagy érdeme a katalógus, amely a múlt feldolgozását több pontról, levéltári kutatások mélyéről járja körbe. Sasvári Edit és Schneller János a Tot-jelenség kultúrpolitikai hátterét építi fel; Tóth Károly Tot értelmiségi kapcsolatainak megy utána (szomorú konklúziója szerint „személyének és életművének igazán komoly befogadása és értékelése Olaszországban sohasem történt meg”); Nemes Péter kutatásai eredményeként pedig egyre kevesebb a művészt érintő feltáratlan terület, titok.

A tárlatot minden problematikusságával együtt fontos kihívásnak tartom. Egy olyan elhagyott kijáratot nyitott meg, amelyen keresztül a múlt alakjai előléphetnek a történelmi amnézia takarásából.
(Megtekinthető 2010. január 3-ig.)

Aknai Katalin