Japán–magyar közös határon

Érintkezik-e a japán és a magyar történelem? Tanulhat-e valamit a modernizálódó Japán a mi példánkon? Van-e közös érdeke az egymástól sok ezer kilométerre lévő országnak? Nem mai, száz évvel ezelőtti kérdések ezek Japánból.

Mielőtt még szédült antibolsevista irredentáink japán–magyar közös határról képzelegtek (egyébként nemzetközi jogi értelemben ma is van ilyen, nem akárhol, a Föld középpontjában), a „valódi” Nyugatot példának tekintő japánokat nem igazán foglalkoztatta országunk. Azért így is született egy-két írás, amely hazánk szövevényes viszonyait ismertette a művelt keleti olvasóval – derül ki Kondó Maszanori Históriában közölt írásából, amely a XIX. és XX. század forduló Japánjának Magyarország-képéről szól.

Az első komolyabb értekezés hazánkról Kume Kunitake tollából született, aki 1873-ben egy delegáció tagjaként járt a porosz–osztrák háborútól megroppant, de a kiegyezés révén éppen magához térő Osztrák–Magyar Monarchiában. A kritikus szemű utazó a kettősmonarchiában „negyven év lemaradást” érzékelt. Bár magyar lakta területen nem járt, tud a „régi rendszer megújhodásáról”. A Meidzsi-modernizációt éppen csak elkezdő, kis országból hamarosan – de Kume Kunitake utazása után évtizedekkel – globális tényezővé váló Japán fürkésző követe párhuzamosságot vél felfedezni a japán és a magyar folyamatok között. „Ha a modernizációban megkésett országok tanulmányozzák a Monarchia magyarlakta területeinek helyzetét, bizonyára leszűrhetnek valami hasznosat” – javasolja olvasóinak.

Még pozitívabb Tókai Szansinak – aki az első tokiói kormány minisztere lett – a magyarképe. Hatalmas politikai regényében (Különleges találkozás szép asszonyokkal) olyan függetlenségi harcok vezetőinek lányival társalog, akikkel Amerikában találkozott. Így kap szerepet a műben Kossuth lánya. (Kossuth Vilma lett volna beszélgető partner? De ő már 1862-ben meghalt. Vagy csak fikciók lennének Tókai Szansi dialógusai? Nagyon valószínű, mert Kossuth 1851-ben és 1852-ben járt Amerikában, ez utóbbi év a japán író-politikus születésének esztendeje. Kár, hogy a cikkből nem derül ki, hogy költött valóságról, példabeszédről van szó.)

A keleti szerző retteg a nagyhatalmak ázsiai törekvéseitől, „megvan rá az esély, hogy saját országunk is áldozatul eshet a gyarmatosításnak”, vélekedik; mindez arra kell, hogy késztesse a japánokat, hogy összefogjanak a szabadságszerető magyarokkal.

Csakhogy a központosításra, a hadseregre és az oktatásra építő, nyugatias szemléletű japán reformok felettébb sikeresnek bizonyulnak, a Kínával (1894) és Oroszországgal (1904–1905) folytatott háború pedig többnemzetiségű nagyhatalommá teszi Japánt. A japán szerzőket ezentúl Magyarország (és, persze, leginkább a Monarchia) mint az orosz törekvésekkel szembenálló potenciális európai szövetséges foglalkoztatja. „Az ellenségem ellensége a barátom” egyszerű képlete uralja gondolkodásmódjukat. Makino Nobuaki bécsi nagykövet is elsősorban ebből a nézőpontból tartja fontosnak a Monarchia és a keleti császárság kapcsolatát. Ha Moszkva beavatkozik a Balkánon, akkor Tokiónak jó esélye nyílik Ázsiában.

Tanulságos, hogyan változik meg azáltal a japán elit gondolkodása, hogy Koreát és Tajvant is sikerül meghódítani. „Nem reális ragaszkodni az olyan elképzelésekhez, mint az egységes nemzetállam” – írja Sinobu Dzsunpei, aki 1910 és 1915 a bécsi követségen dolgozott diplomataként, az első Kelet-Európával foglalkozó japán tudományos értekezésében (1919). Svájci mintájú megoldást javasol térségünknek, és nem azonosul a Monarchiát és Magyarországot szétfeszítő függetlenségi törekvésekkel, de elítéli a magyarok képviselte asszimilációs politikát is. A tudós szerző 90 éve a társadalom modernizálódásának szempontjából „Magyarország akkori helyzetét a régi állapotokban megmaradt változatlanságként, negatívan értékeli” – von elgondolkodtató mérleget Kondó Maszanori a História japán történelemmel foglalkozó számában.

(História, 2009/7)

zádori