Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
Akinek nem világos, hogy a norvég jazz már rég túl van Garbareken, annak jó lecke volt a Millenáris legutóbbi koncertje Nils Petter Molvaerrel. A progresszív trombitás olyan, mintha a fjordok Buddhája lenne: önmagán akar leginkább túllépni és ennek érdekében szó szerint lebont minden zenei konvenciót.
|
|
Nils Petter Molvaer
november 20., Millenáris Teátrum
A norvég jazz elektronikus vonala körülbelül olyan sebességgel fejlődik, mint amilyen ütemben az Apple kihozza az új laptop-verziót. Túlzás nélkül: félévente kapkodhatjuk a fejünket, önálló művészek esetében is, mert nem hagynak időt a saját hangjuk befogadására. Hogy mit csinál ebben a pillanatban Nils Petter Molvaer vagy Arve Henriksen, az hagyján, de mit fognak csinálni öt perc múlva? Közben itthon épphogy csak megtanultuk a XXI. század új Daviseinek, Don Cherryjeinek a nevét…
Molvaer, ahelyett, hogy szépen építgette volna tovább közös világkarrierjét gitárosával, a szintén jó hírű Eivind Aarsettel, majd’ tíz évnyi közös munka után felbontotta a szövetséget – te erre, én arra. Molvaer ugyan „duózik” még Aarsettel, de a jelek szerint jóval nagyobb energiát fektet új zenéjének artikulálásába. A mostani koncert alaptanulsága egyrészt aggasztó, másrészt izgalmas: Molvaer minden jazz-, sőt zenei konvenció, az európai értelemben vett harmónia lebontását vette célba, és eszközkészletét szó szerint a romokból állítja össze. Mindezzel már most sűrű nosztalgiát ébreszt bennünk a lemezgyűjtemény „régi szép” darabjai iránt. Persze Molvaer kétségkívül zseniális művész, és a zseni kezében a rombolás elképesztő, új távlatokat nyithat.
Nils Petter Molvaer © www.nilspettermolvaer.info |
A csípős-savanyú frizurát viselő gitáros, Westerhus színpadi viselkedése, hangszer- és effektkezelése volt az egyik legfőbb motorja az alapkoncepciónak, elképesztő pedálarzenáljának sokaságát és gitárjait is John Cage útmutatásai nyomán használta: leginkább úgy játszott rajtuk, ahogy „nem szabad”. A kábeleket ki-be húzkodva keltett zajt, a gitáron vonózott, a pedálokon lehajolva, kézzel kavart. Ez ugyan elsőre viccesen hangzik, de célja éppen ugyanaz, mint Cage-nek: olyan atmoszférát teremteni, amit máshogyan nem lehet. A dobos aritmikus „püfölése” is csak később vált a közönség számára nyilvánvalóan tudatos gesztussá: Kleive az egyik tétel során egy szál kis cintányért kézben tartva játszott, aminek hangját a speciális mikrofon elképesztően teres, tibeti éneklő edényre emlékeztető varázsszerszámmá tuningolta, és hangzatos pergő szólót prezentált rajta – íme, az új paradigma birtokba vétele.
Bár olykor megtévesztett az extázis, a zenészek mindvégig higgadtan vezették a mágiát – nem is lehetett volna másképp az élő elektronikát kezelni, amelyet Molvaer az asztalán elhelyezett laptopról vezérelt. Igazi művészekhez méltó állapot ez, ahogy a nyugatos novellisták is gondolták: ha hatást akarsz elérni, hidegnek kell lenned, akár a gyilkos.
H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely
Kinyomtatom
Elküldöm
