Vesszen a látvány?

A „látványmúzeumról” gondolkodva nem hagyhatjuk figyelmen kívül a közvetítéssel, bemutatással és befogadással kapcsolatos tudományos kutatások eredményeit. A modern tanuláselméletek egyetértenek a kognitív, affektív és motorikus tanulási módok („ésszel-szívvel-kézzel”) mindegyikének jelentőségében, és a múzeumoknak a tanulásban betöltött kiemelkedő szerepét éppen abban látják, hogy azok mindhárom módra lehetőséget adnak.

Sok esetben éppen a tárgy és a hozzá kapcsolódó látvány az, ami az érzelmeket megmozgatja. A tárgynak lehet önmagában „aurája” a tanult szemlélő számára, de a - túlnyomó többségben lévő - laikusok számára nemigen. Nem kiemelkedő megjelenésű tárgyak esetében azt a bizonyos aurát gyakran a látványos kiállítási vagy másfajta bemutatási mód hozza létre, vagy legalábbis nagyban befolyásolja, s ily módon megindíthatja a megértés folyamatát. Az érdeklődést, a figyelmet a manipulálhatóság tovább fokozza (innen az interaktivitás nagy sikere). Vajon a markánsan csak kultúrwellnessnek nevezett jelenség e folyamat túlkapása, végállomása, vagy maga az?

A tanulással kapcsolatos tudományos kutatások eredményeképpen formálódik a kíváncsiság táplálta tanulás (inquiry-based learning), illetve tanítás múzeumi módszertana. A hatékony metodológia lényegéhez tartozik, hogy a múzeumi tárgyakat nem tudományos kutatások vagy másfajta megismerési megközelítések eredményeképpen kialakított és kizárólagos jelentéssel felruházott dolgokként mutatjuk be (authoritative discourse), hanem megengedjük a látogatóknak, hogy saját jelentést alakítsanak ki a számukra fontos tárgyakról (belső motivációt előhívó, úgynevezett internally persuasive discourse). Mellesleg a látogatók többségében enélkül is ezt teszik (lásd a konstruktivizmusnak nevezett, széles körben elfogadott tanuláselméletet), csak legfeljebb a nem megengedő múzeumot mint nem a számukra, de az ő adóforintjaikból működő intézményt könyvelik el. A nagyközönség joggal várhatja el, hogy fizikai, szellemi és érzelmi síkon is hozzáférhessen múzeumainak anyagához. Ha a művészeti múzeumokat a fogyó művészeti oktatás hasznos és fontos segédeiként szemléljük, a látványosság megítélésekor a befogadás fenti szempontjait is figyelembe kell vennünk.

Kérdés, hogy a múzeumok felelős és küldetés szerinti tevékenységét (a témájuk szerinti gyűjtést, kutatást és bemutatást) és a bevételek érdekében tett tevékenységét feltétlenül ellentétesnek kell-e tekintenünk. Elképzelhető, hogy egymás mellé (és nem egymással szembe) állítjuk ezt a kétféle feladatot, amint tette Kersti Krug Profit or prostitution: portfolio analysis for museum marketing (Nyereség vagy prostitúció: a múzeummarketing portfolióelemzése) című, 1992-es tanulmányában. Koncepciójának lényege: a múzeum akkor jár el helyesen, ha tevékenysége a lehető legteljesebb mértékben megfelel a küldetésének, és mindeközben a lehető legtöbb bevételt hozza létre (a küldetés szerint tevékenységeit a bevétel növelése irányába, a bevétel érdekében tett tevékenységeit a küldetés irányába igyekszik módosítani).

Marosi akadémikus (joggal) fél a humán tudományok háttérbe szorulásától. Mi természettudósok régóta úgy érezzük, hogy hátrányban vagyunk. Az általános műveltség zömmel humán műveltség (Aranyt és Adyt összetéveszteni szégyen, a búzát és az árpát nem szükséges megismerni), a kulturális területet vezető miniszterek -- egy kivétellel -- évtizedek óta humán területről jönnek, a közvélemény-formálók zömmel szintén, és sorolhatnánk további példákat.

Ennél a jelenségnél nagyobb baj az, hogy általánosságban a tudományok megítélése a társadalomban jelentősen megváltozott, és nem előnyére. Ezért aztán nekünk inkább összefognunk kellene, hogy emeljük a (humán és reál) tudósok és tudományok megbecsültségét. A tanulásra, megértésre vonatkozó újabb kutatási eredmények szerint ezt a folyamatot az segíti, ha nyitottak vagyunk, ha bemutatjuk, hogyan működik a tudomány, és miért fontos a társadalom minden tagja számára. (Ilyen indítékkal hirdette meg az Európai Unió a Science in Society programját, amely részben azon a platformon alapszik, hogy a tudományos tevékenységekbe a nem szakemberek részére is beleszólást engedünk.) Amúgy sokszor nehéz megmondani, ki a szakember és ki laikus. Herman Ottó, a XIX. század több humán és reál tudományát (néprajz, régészet, állattan) megalapozó múzeumi elődünk autodidakta volt; meg kell jegyezni azt is, hogy jogászból, angoltanárból és zeneművészből lett biológus nagydoktor, illetve kandidátus is dolgozott a közelmúltig és dolgozik az MTM-ben.

Korunk az egész életen át tartó tanulás korszaka, amikor is a diploma egyre felületesebb és általánosabb tudást ad, és ehhez az egyénnek kell hozzátanulnia, megszereznie a sikeres működéséhez szükséges tudást. Egyébként pedig már egyetemi szinten tanítanak múzeumpedagógiát (például ELTE PPK), közművelődést, marketinget (például ELTE Bölcsészkar), múzeumi mediációt (PTE) és a természettudományi múzeumi ismeretterjesztés oktatása is kialakulóban van (ELTE TTK). Ezért ha a jó külföldi példák szerint ezeket a szakembereket is közel engedjük a tervezéshez, egyre szakmaibb és várhatóan egyre érthetőbb kiállítások készülhetnek -- ezáltal pedig egyre sikeresebbek lesznek a múzeumi kiállítások.

Vásárhelyi Tamás