Pergőtűzben

A velencei kortárs művészeti seregszemlén a videóé lett a főszerep – tapasztalta meg a helyszínen a HVG munkatársa. A mozgóképesítő trendet diktáló alkotók közé tartozik a magyar Forgács Péter is.

Olyan, mint egy játékfilm, van sztorija: eleje, közepe és vége, ugyanakkor képzőművészet a javából – így összegezte Forgács Péter médiaművész Col Tempo (Idővel) című alkotásával kapcsolatos élményét a magyar pavilonból kilépve egy olasz biennáleturista a múlt hétvégén. A magyar kiállításnak otthont adó, idén százéves szecessziós épület az 1895 óta kétévenként megrendezett seregszemle egyik fő helyszínén, Velence Giardini nevű félszigetén található, ahol idén 77 náció „nemzeti galériái” láthatók a szeptember végi zárásig.

Eddigi filmes munkáihoz hasonlóan Forgács ezúttal is hozott anyagokból dolgozott, az 1939-től fogoly- és koncentrációs táborokban a testfelépítés, arcberendezés alapján faji azonosító jelek után kutató Joseph Wastl osztrák antropológus archívumából. Forgács ezeket a filmdokumentumokat a videoművészet szinte teljes arzenálját használva tárja a közönség elé. A rendőrségi rabosító portrék módján, szemből és profilból felvett fogolyarcok például egy teremmagasságú, képernyőkből összeállított óriási tablóról néznek vissza a kiállítás látogatóira (lásd képünkön). A Bécsben máig fellelhető Wastl-gyűjtemény tudományos feltárásáról szóló anyagot – a pavilon körbejárására, felfedezésére késztetve a nézőket – fallal leválasztott tévé mutatja be. A lágerlakók arcáról vett gipszminták (antropometriai lenyomatok) készítésének és a testarányok felmérésének archív felvételei már egy díszletbarakk padlójára, oldalfalára peregnek, az érdeklődőknek így muszáj belépniük az ajtókereten, vagy behajolniuk az ablakon.

A világ legpatinásabb kortárs képzőművészeti seregszemléjének hétfői nyitása előtt belépést nyert galeristák, múzeumi kurátorok, művészetpártolói szerepben tetszelgő politikusok és zsurnaliszták azzal szembesülhettek, hogy ma már a képzőművészetben is a mozgóképek diktálják a divatot. Az életműdíjat a filmjeiről is ismert médiaművész Yoko Ono, a legjobb nemzeti kiállításért kijáró elismerést pedig az amerikai pavilon nyerte el, amely a videoart egyik úttörőjének, Bruce Naumannak a legfrissebb munkáit tette közszemlére.

Az utóbbi évtizedben egyre inkább felhíguló művészeti vásárhoz, néha sznobkarneválhoz hasonlított biennále meglepetései a köldöknéző kortárs művészeti kánont felfrissítő, egyszersmind a széles nagyközönség által is befogadható munkák voltak. Például a briteket képviselő Steve McQueen Giardini című alkotása, amely – a szobrászatból és a festészetből kinőtt installáció műfaját képviselő Forgács-művel ellentétben – kizárólag filmes fogásokkal operált. A legrangosabb szigetországi művészeti elismeréssel, a Turner-díjjal tíz évvel ezelőtt megtisztelt 40 éves művész lényegében mozit csinált a brit pavilonból. A Giardini-félsziget ősfás parkjában idén februárban vágás nélkül leforgatott, melankolikus „képzőmű” két férfi rejtélyes találkozásáról, a lagúnák városának versenyagarairól, kutyák és emberek szavak nélküli kapcsolatáról szól.

Kengurut legázoló motorost, robogó versenyautóból kibújó bukósisakos ámokfutót megörökítő szélesvásznú képsoraival a nagyközönség körében valószínűleg tetszést arat majd az ausztrál pavilonban „kiállító” Shaun Gladwell, ám Csillag- és bolygódarabok című kaszkadőrmutatványa az ítészeket nem kápráztatta el. Nem úgy, mint McQueen, akit egészen a szombati díjkiosztóig az egyéni fődíj egyik esélyeseként emlegettek biennáleszerte. A legjobb művésznek járó aranyozott oroszlánszobrocskát végül a német pavilon három hatalmas termét behálózó, IKEA típusú szekrénysort és egyetlen, szekrénytetőn gubbasztó, kitömött macskát kiállító Tobias Rehberger vihette haza. A bírák talán azt is díjazták, hogy a kiállított alkotás helyi unikum. Az 1960-as években a televíziózás térhódításával szárnyra kapott videoművészeti munkákkal ugyanis idén már-már tengert lehetett volna rekeszteni a lagúnák városában.

A műfaji úttörő koreai–amerikai Nam June Paik által – például az 1974-es Tv-Buddha című, a varázsdobozban önmagát „néző” Buddha-szoborral – kijelölt furfangos, nem kevés társadalomkritikát is hordozó irányhoz már kevesen tartották magukat. A technológiát öncélúan használó művek között üdítően hatott a szerb pavilon alkotógárdája (Katarina Zdjelar és Zoran Todorovics) által jegyzett munka. A Melegség című installációjuk azt a – l'art pour l'art – folyamatot dokumentálta, ahogy tucatnyi fodrászüzletből összegyűjtött sok mázsa hajból több száz méter vég posztót gyártanak. A borbélyműhelyekben és a textilüzemben készült felvételek a posztótömbök között elhelyezett tucatnyi LCD kijelzőn voltak láthatók, burleszkszerűen felgyorsítva, mindeközben a bejáratnál kapott fülhallgatókból a Beatles a hajviseletben megnyilvánuló forradalmiságot is eldaloló Revolution című száma szólt – halláskárosultakból verbuvált dalárda előadásában.

Emberi létezés címmel a kameruni Pascale Marthin Tayou az egykori velencei hadihajógyár, az Arsenale iparcsarnokában kiállított több száz négyzetméter alapterületű, mozgóképekkel megspékelt installációja az Afrikát szemétlerakatnak is használó ipari társadalmak lakóit készteti szembenézésre önmagukkal. A közönségnek hulladékból összetákolt viskók között kellett lavíroznia, miközben a terem falairól a szemetet, ócska műszaki berendezéseket újrahasznosítani próbáló gettólakókról szóló dokumentumfelvételek peregtek.

Mozgóképpel rukkolt ki a 2005-ös Turner-díjas, nemrég Budapesten is kiállító brit Simon Starling, aki ezzel a Bauhaus, közelebbről Moholy-Nagy László 1920-as, 1930-as évekbeli kísérleteit folytatta. Az építészet, a film- és a szépművészet bauhausos házasítását Starling különleges konstrukcióval valósította meg. Egy elhagyott berlini gépgyárbelsőről, elárvult masinákról és egy-egy kóbor képkocka erejéig a gyár egykori tulajdonosának, Wilhelm Noacknak a famíliájáról forgatott pár percnyi filmet. A biennále központi, hagyományosan a legprogresszívebb alkotók számára fenntartott olasz pavilonjában ezt egy csigalépcsőszerűen tekeredő, plafonig érő szerkezetre csévélte fel, és a celluloid így afféle képszállító futószalagként futott át a vetítőgépen.

Másképpen filmezett a dán, finn, norvég és svéd összefogásban tető alá hozott, Gyűjtők című, utóbb a kurátorok díjával honorált művészeti program. Bár technológiai értelemben „csak” a tévékészülékek idézték a mozgókép műfajt, a filmes dramaturgia egyértelmű volt. A csak csoportos tárlatvezetéssel látogatható kiállítás ráadásul egyfajta nézőborzoló thriller. A sztori szerint ingatlanügynökök mutogatják végig a kortárs műtárgyakkal (a szóban forgó nemzetek művészeinek alkotásaival) telezsúfolt lakásnak berendezett dán pavilont. A rámenős „ingatlanosok”, miután bő negyedórán át dicsérték a portékát, mintegy mellékesen említést tettek a bulizós, de amúgy jóravaló szomszédokról, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy hozzájuk is beugorjanak a kínált ház új lakói (mármint a játékba bevont nagyérdemű). A rendkívül trendi loftot – vagyis a skandináv pavilont – végigjárva a látogató fokozatosan szembesül azzal, hogy egy orgiákra fenntartott, homoerotikus témájú alkotásokkal díszített melegkéjlakba lépett. A bizarr mozi slusszpoénja sem marad el – a kerti úszómedencében egy valósághű férfihulla lebeg.

VAJNA TAMÁS / VELENCE