Hírcsatornák
Kinyomtatom
Elküldöm
Ment-e a filmek, DVD-k, kontinenseket átívelő élő közvetítések, ifjú rendezők és fiatal igazgatók által előbbre az operavilág? – kérdezhetnénk Vörösmartyt parafrazeálva. Sok helyen nagyon is ment, másutt – például Budapesten – csak botladozva halad. Ez a néző első benyomása a Májusünnep félideje tájt.
|
|
Mozart: Titus kegyelme
Rossini: A sevillai borbély
Puccini: Tosca
Magyar Állami Operaház (a Májusünnep keretében)
Rögzítsük: a Májusünnep remek ötlet. 2009-ben erős starttal (Cecilia Bartoli felléptével) indult. 2010-ben viszont az indulást elsősorban porszag jellemzi. A Titus kegyelmét általában nem sorolják Mozart „par excellence” művei közé, de mint a legtöbb ritkán játszott alkotásnál, az interpretáció felszínre hozhatja az értékeket, amelyekért talán szükségszerű is elővenni az adott darabot. Aki látta – Fischer Ádám nyilván – azt a két előadást, amelyek egyikében Vesselina Kasarova Sextusa, a másikában Christoph Prégardien Titusa és az induló Jekatyerina Sjurina Serviliája szerzett maradandó emlékeket, tudja, hogy nemcsak a muzsika varázslatos, Metastasio távolról sem tökéletes librettója kitűnő lehetőséget kínált a zeneszerzőnek és az utókornak. Mihez? A hatalmi manipuláció érzékletes ábrázolásához – ha tetszik. Ha nem, ha csupán a zenei szépségre koncentrál az előadó, koncertszerű változatban tökéletesen helytálló.
A budapesti Titus zenekarát Fischer Ádám látható és hallható élvezettel irányította. Ez az odaadás azonban csekély elvi alap a gyermeteg színpadi keret huszonkét éve változatlan elővételéhez, és a first class-nak nevezett főszereplő hármas meghívásához, mondván: ők a „jég hátán” is pazar összjátékot mutatnak. Az együttműködés nem valósult meg. Herbert Lippert tétován botorkált a kulisszák között, mintha lelke épp egy másik dimenzióban vendégszerepelne, és nem az Ybl-palota színpadán, az előzetesen magasztalt hangi kvalitás is csalódottságot okozott. Eva Mei neve kipipálható a listából: kiket nem sikerül meghívni fénykorukban. Vitelliájából hiányzott a pusztító szenvedély, bőséges volt viszont a marionettbáb-szerű gesztus.
Ruxandra Donose megérdemelten aratta az est legnagyobb sikerét. A román énekesnő nemzetközi karrierje a bécsi Holender-istállóból indult. Erős színpadi személyiség, hangfajában megalapozott repertoárral – ezt igazolta a ma már szabadúszó mezzo A sevillai borbélyban is, amit Budapesten kvázi beugrással vállalt el. Idén ugyanis több szereplőváltozás színezte a programot. Dalibor Jenisszel nem járt rosszul a publikum, ideális Figaróként mutatkozott be, ez a hármas Juan Francisco Gatell Almavivájával pompásan működött – bár nem hiszem, hogy másutt találkoztak volna. Szép zenei momentumokkal, nagy komédiázó kedvvel, de mértéktartóan. Ami sajnos nem mondható el Tóth János Bartolójáról, aki túllépve a jó ízlés határain, atlétikai képességeire hívta föl a publikum figyelmét. Ízlés dolga az is, hogy a zenei vezetés eltűri-e, hogy a karmester (Dénes István) fenomenális rögtönző képességeit ne csak klubdélutánokon, hanem emelt helyáras előadáson csillogtassa.
Apropó karmesterek: tavaly három vendégdirigenst hívtak meg a Májusünnepre, idén egyet sem. A hátralévő második „felvonásban” majd kiderül, helyes volt-e kizárólag a ház erőire támaszkodni? Végül röviden a Toscáról. Massimiliano Pisapia helyett a bolgár Kamen Chanevet hallhatta közönség, a címszerepben pedig Lukács Gyöngyit. Lukácsra ráégett Lady Macbeth(ek) és Turandot szerepe, egyszerűen képtelen kilépni ebből a körből. A tartásából, a formálásából teljesen indokolatlan agresszivitás sugárzik, ami valószínűleg énektechnikai gondokat is involvál. A háznak sürgősen segítenie kellene e kiváló tehetségű művésznek, már, ha hagyja. A rokonszenvet ezúttal Scarpia vívta ki, Lado Ataneliért érdemes volt a Toscát meghallgatni.
Albert Mária,
Gramofon Zenekritikai Műhely
Kinyomtatom
Elküldöm
