szerző:

Ma már az egyik első meleg szabadságharcosként tartják számon a homoszexuális kifejezést kiötlő Kertbeny Károly irodalmárt, akinek a síremlékét nemrég magyar neonácik gyalázták meg.

„Ha valaki férfival hál úgy, ahogyan asszonnyal szoktak hálni, mivel utálatosságot követtek el mindketten, halállal lakoljanak, vérük rajtuk.” Ezzel, az ószövetségi Leviták könyvének 20. fejezetében olvasható idézettel „illusztrálta” a magát Budapesti Hungaristákként megnevező csoport azt a fekete leplet, amelyet néhány napja a Kerepesi temetőben Kertbeny Károly író-műfordító sírjára aggatott. A neonáci formáció azért vette célba az 1882-ben, 58 éves korában elhunyt irodalmárt, mert a síremléke – amely nyolc éve magánadakozásból készült – a magyar melegközösség emlékhelye, és mint ilyet június 27-én, a Meleg Büszkeség Napján idén is megkoszorúzták.

A sírgyalázók feltehetően nem ismerték (vagy hidegen hagyta őket) Kertbeny érdemeit, amelyekre tekintettel halálakor úgy búcsúztatta őt a Vasárnapi Újság, mint aki „a haza szolgálatában élte életét, még akkor is, mikor nem volt a hazában. Ott hirdette idegen népek közt a mi dicsőségünket. (...) Fényt, világosságot vetett a magyar irodalomra idegen népek előtt.” A magyar szülők gyermekeként Bécsben született Benkert Károly ráadásul történelmi időben, 1848 februárjában, a magyar haza iránti lelkesültségből magyarosított Kertbenyre. A 2003-ban Kiskunfélegyházán emlékművel is megtisztelt irodalmár munkássága nem csupán arra terjedt ki, hogy nyelvújítóként feltalálta a „homoszexuális” és a „heteroszexuális” kifejezést, hanem mint Kertbenynek szentelt, Egy fölösleges ember című befejezetlen korrajzában Hatvany Lajos író, kritikus 1917-ben írta: „egyike a legjobb s méltatlanul elfeledett magyar emlékiratíróknak”.

Kertbeny Károly
©

 Az átfogó Kertbeny-kutatás egyébként csak száz évvel az író halála után, az 1980-as években indult meg, amikor Manfred Herzer német történész, a berlini Meleg Múzeum egyik alapítója az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában fellelhető Kertbeny-kéziratok alapján bizonyította, hogy az író-műfordító a szerzője két, 1869-ben névtelenül megjelentetett német nyelvű értekezésnek. Az egyik, a saját nemük iránt vonzódó német férfiak büntetőszankciók alóli felszabadításáért szót emelő röpiratban először szerepeltek a „homosexual” és „heterosexual” szavak. Az 1990-es években aztán Takács Judit, az MTA szociológusa figyelt fel az alig ismert Kertbenyre, miután egy dán kollégája megkérte, nézzen utána, milyen kapcsolatban állt a magyar irodalmár Hans Christian Andersennel (mint kiderült, a dán meseíró egy Petőfi-fordítás kapcsán kérte ki a tanácsát). Merthogy Kertbeny irodalmi ambíciói azt követően szökkentek szárba, hogy 1845-ben megismerkedett későbbi barátjával, Petőfivel. Ekkor határozta el, hogy a magyar irodalmat fogja képviselni a világban, és ezért Petőfi mellett Aranyt, Jókait, Vörösmartyt fordított németre és angolra.

Jóval színesebb életet élt azonban ennél a „legjobb emlékiratíró”, akit említett munkájában Hatvany vén, hiú, svindler, komisz, komédiás, kérges lelkű, irigy irodalmi kalandornak is nevezett. Valóban, szépirodalmi munkásságán túl – Eisler Mór hírlapíróval együtt például Vasfi és Benkő álnéven Hangok a múltból címen népszerű „szamizdat” forradalmi költészeti antológiát jelentetett meg az 1850-es években – Kertbeny volt könyvkereskedő és katona is. 1854-ben pedig megélhetési gondjai miatt felajánlotta szolgálatait az osztrák titkosrendőrségnek, azzal áltatva magát, hogy majd annak vezetőit felhasználhatja saját céljaira – olvasható Deák Ágnes Két pályakép a rendőrbesúgók világából című, 1998-as tanulmányában. Elképzelése azonban hiú ábrándnak bizonyult. „Túlságosan is világos, hogy Kertbeny célja az, hogy folyamatban lévő terveinek várható eredményeivel hitegessen, s egy időre bevételi forrást biztosítson a maga számára, hogysem tanácsosnak látszanék hagyni magam továbbra is becsapni, lóvá tenni” – jelezte Joseph von Protmann pest-budai rendőrfőnök feljebbvalójának, miért nem tart igényt Kertbeny szolgálataira.

A „kalandor” Kertbeny ezt követően Európa-szerte újságlevelezőként, szerkesztőként, kulturális egyesületek tagjaként tűnt fel, a nagyobb városokban tetemes adósságokat hagyva maga után, sőt Bécsben és Brüsszelben az adósok börtönét is megjárta. 1875-ben a már betegeskedő író hazatért Budapestre, ahol a magyar kormány segélyt, a székesfőváros pedig – állapotára tekintettel – lakást utalt ki neki a Rudas fürdőben.

Halála után Kertbenyt dilettáns íróként, közepes műfordítóként, ám a magyar irodalom elszánt, elkötelezett népszerűsítőjeként könyvelték el, és az utóbbi évtizedek kutatásai nyomán vált ismertté titokban művelt szexológiai munkássága. Ekkor derült ki az is, hogy említett röpiratai nem sokkal az előtt születtek, hogy a legtöbb német államban a férfiak közötti szexuális kapcsolatokat az új, egységes birodalmi büntető törvénykönyv porosz mintára akár ötéves börtönbüntetéssel is szankcionálta. A felháborodott Kertbeny az általa becsmérlőnek tartott „szodomita” meghatározás helyett dobta be a „homoszexualitás” kifejezést. Ráadásul az első „meleg szabadságharcosok” egyikeként – említi Takács A magánélet szabadságáról című, két éve megjelent tanulmányában – az akkortájt mások által hangoztatott „a vele született ösztönjelleget lehetetlen elnyomni” érv helyett korát megelőzően a magánélet szentségére hivatkozott. „Az államnak nincs joga beavatkozni abba, amit két tizennégy év feletti ember önként, a nyilvánosság kizárásával, harmadik személyek jogainak megsértése nélkül egymással művel” – hangsúlyozta Karl Heinrich Ulrichs német jogász, úttörő meleg aktivistának írott levelében.

A címzett a „férfitestbe zárt női lélekre” utaló német urning kifejezést javasolta egyébként a homoszexuálisok megnevezésére, s már 1865-ben alapszabály-tervezetet készített egy Urning Unióhoz, valamint tervbe vette egy urning lap indítását is. A szólelemények eleinte még együtt futottak a szakirodalomban. Például Richard von Krafft-Ebing német orvos 1886-os híres, az emberi szexualitást elsőként átfogóan tárgyaló Psychopathia Sexualis című művében Kertbeny és Ulrichs javaslatait felváltva használta. A homoszexualitás kifejezés aztán a 20. század legelején, Sigmund Freud műveiben már egyértelműen egyeduralkodó lett (ellentétben Kertbenynek a maszturbációra tett „monoszexualitás” javaslatával, lásd táblázatunkat).

Az irodalmár egyébként saját bevallása szerint akkor csöppent e szubkultúrába, amikor 1840-ben egyik „abnormális ízlésű” fiatal barátja egy zsaroló miatt öngyilkosságot követett el, és búcsúlevelében arra kérte, figyelmeztesse kapcsolatait az őt halálba kergetőre. Kertbeny Széchényi Könyvtárban található, csaknem két évtizedet felölelő, sokszor idegen nyelven, tele törlésekkel és satírozásokkal vezetett naplói arra engednek következtetni, hogy maga is titkolta másságát. A számos férfival fenntartott plátói viszonyra és szexuális kapcsolatra utaló részek mellett az írásokban gyakran fellelhetők a lelepleződéstől való félelmeire és a rejtőzködésre utaló bejegyzések. Olyanok, mint „Elégettem mind a veszedelmes leveleket!”, vagy „Lehetetlen, hogy ki ne sülne!”