Pécs a Balkán kapuja?

Igen szomorú olvasmány a Pécs Európa Kulturális Fővárosa című riportkötet.Pedig lehetne feszültséget keltő oknyomozó könyv, az újságíró finom arányérzékkel adagolt iróniája, a korfestő részletek, a magyar abszurd epizódjai okán pedig akár szórakoztató is. De nem az. A Műértő cikke.

Leginkább üresnek és lehangolónak nevezhető az érzés, amellyel az olvasó a Pécs Európa Kulturális Fővárosa című riportkötet végén, az Epilógus tanulságokat hiába kereső mondatai között matat. „Ez a történet egyszerűen körbeért” - foglalja össze Somlyódy Nóra, s röviden újra felvázolja ezt a kört. Amely egy ambiciózus, de - a szerző szerint - kissé elitista értelmiségi elképzelésből indul. A helyi politikai szereplők basáskodásával, az országos politikusok manipuláló szándékával folytatódik. Közben akad egy valószerűtlenül józan pillanat is: a döntés. De rögtön utána a partikuláris érdekek megjelenése, hiénák és haszonlesők húzzák tovább az ívet.

A koncepciótlanság, végiggondolatlanság hasít egyfolytában: kiszorítja az eredeti ötletadókat, a cél elvész a távolban. Az ív a semmi felé tart. Eltűnnek politikusok és jönnek újak, velük pedig szerencselovagok, szimpatikus vesztesek és ellenszenves megmondóemberek. A pénz csordogál, folyik, ömlik, majd elapad. Magánérdek és közérdek keveredik össze szokás szerint szétszálazhatatlanul. Közben baleset, személyes tragédia és halál ad az egésznek drámai vonulatot. Csak a bürokraták állandók, a csodálkozó vagy közönyös város, meg a kínjában másfelé forduló ország. A kör lassan bezárul, de mégsem jön ki semmilyen értelmezhető alakzat. Pláne nem nagy forma: inkább csak valami fura köröcske lesz ez a homokban, amelyet az idő szinte már el is mosott.

Képzavaraimat enyhíti, hogy maga a sztori, a pécsi valóság is bőséggel termeli a különös jelképeket. Az egykor hiába épült magasháztól a méregdrága és értelmetlen Expo Centerig; a Balokány mocsaráig, amelyre valakik a Nagy Kiállítóteret álmodták; a vadonatúj Tudásközpontig, amelyről épp a múlt hónapban hullottak le burkolatdarabok; a valóban városi jelkép Zsolnay-gyár kallódásáig; a kicsinosított, de belül üres Nádor szállodáig; a Múzeum utca egyetlen idegen nyelvet sem beszélő pénztáros nénijéig, aki megjegyzést tesz, ha a látogató kártyával fizetne - egészen a tragikus sorsú polgármesterekig, akikkel titkok szálltak a semmibe.

Somlyódy Nóra újságíró - aki azt a műfajt műveli, amelyet idehaza kevesen: a kulturális oknyomozást - pontosan lajstromozza az eseményeket. Beszél mindenkivel, aki csak hajlandó nyilatkozni. Elolvas minden dokumentumot, amelyhez hozzáférhet. Igyekszik jellemezni és elhelyezni a történetben minden szereplőt. Elmerül a kiváló helyi oknyomozók cikkeiben (főként Cseri László és az ECHO írásaiban). Követi a szinte követhetetlen és mindvégig dermesztően rossz EKF-kommunikációt, és közben igyekszik folytonosan emlékeztetni arra, amire már alig valaki emlékszik: hogy miért is indult el ez az egész. Mit is akart néhány pécsi értelmiségi 2010-től? Közben azt sejteti, hogy az eredeti koncepció - Takáts József, Tarrósy István és Szalay Tamás anyaga - noha színvonalas, ugyanakkor elitista és a realitást fel nem mérő szöveg volt.

Itt mindenképp vitába szállnék vele. S szerénytelenül hadd idézzem a Műértőt, hisz Takáts József épp e hasábokon nyilatkozott a tétekről (Új kulturális térszerkezetet!, Műértő, 2005. december), még lemondása előtt készült interjújában. „Mindenekelőtt el kell dönteni egy egyszerű kérdést: úgy képzeljük-e el az ország kulturális térszerkezetét, hogy csak a fővárosban működnek újonnan létrehozott, központi költségvetésből részesülő művészeti, kulturális intézmények, vagy pedig más városban is lehetségesek ilyenek? Európa országainak döntő többségében ez nem kérdés.” Mindez „jelentős mértékben attól függ, hogy milyen azoknak a képzeletvilága, akik a kulturális politikát alakítják, legyenek akár újságírók, akár kultuszminiszterek. Kulturális térszerkezet és kulturális képzelet összefüggnek. Úgy látom, sokak képzeletvilágát az egy központú kulturális térszerkezet nyűgözi le mind a mai napig.”

Takáts fél évvel később lemondott. Meglehet, hogy elképzelései túlságosan előreszaladtak, nem álltak viszonyban a hazai realitásokkal. De hát Pécs mégiscsak egyetemi város, jelentős értelmiséggel, 17 múzeummal és sok szempontból ideális földrajzi-kulturális elhelyezkedéssel. Az EKF kiinduló paradoxonja - ha úgy tetszik, csapdája - éppen az volt, hogy ha az adott hazai közjogi, politikai, hivatali, intézményi tradícióba ágyazódó pályázat születik, akkor az nem nyer. Az ettől elrugaszkodó szöveg bizalmat kap, de - mint ez a könyvből is látnivaló - azonnal kisajátítják, majd kiüresítik. Így morzsák valósulnak csak meg belőle, s a fragmentumok már nem is emlékeztetnek az eredeti gondolatra.

Másrészt azonban - hogy egy közeli példát tekintsünk - ugyan mi predesztinálta az ausztriai Linzet arra, hogy előbb a világ elektronikus művészetének fővárosa (ARS Electronica), utóbb pedig Európa Kulturális Fővárosa legyen? Ulrich Fuchs, a linzi EKF-projekt művészeti igazgatója annak idején elárulta: a politika kezdetben ott is gyanakvással fogadta a kulturális év koncepcióját (városi terek újraértelmezése, akusztikai környezetszennyezés, jövővíziók, demokrácia és művészet), de az ARS Electronica sikerei óta már derengett nekik, hogy a művészeti szakemberek talán mégiscsak tudhatnak valamit, s hallgattak rájuk. No meg rájöttek, hogy csak úgy söpörhetik be az EKF-év erkölcsi és anyagi hasznát, ha hagyják őket dolgozni.

Ez a nagyon egyszerű felismerés évek hosszú során át nem született meg Pécsett, azaz inkább Magyarországon. A világos irányítási struktúrák mindvégig nem álltak fel. A hatásköröket folyton áthágták a pártok, a hivatalok és a pénz emberei. Az eredmény pedig egy olyan programsorozat lett, amelyben csak elvétve akadt újszerű, innovatív, Európa számára is izgalmas elem. Amely abszolút nem vett tudomást a magyar kultúra jelenlegi folyamatairól, és minimális kivételtől eltekintve semmilyen érdeklődést nem mutatott a hazai kortárs, progresszív kultúra szereplői iránt. Felsorakoztatta azt, ami zömmel EKF nélkül is megvalósult volna, rábiggyesztett egy félrecsúszott címkét, és útjára engedte. Amelyben a megvalósult, tisztes színvonalú nagy kiállítások (Műértő 2010. október és 2011. február) és a szigetszerű új intézmények - jövőjükről még mit sem tudunk - árván mutatnak ama lehetőség felé, amit az EKF-év jelentett. Mikszáthi tabló kerekedik ki Somlyódy Nóra könyvéből. Végül is nem történt más, csak ami szokott: félmegoldások és félsiker.

(Kalligram, 2010, 216 oldal, 2990 forint.)

Nagy Gergely