A filmhang nemcsak azért jött el, mert a nézőknek a némafilm látványától egyre ritkábban akadt el a szava, hanem azért, mert a hangosfilm létrehozása mindig is olyan tervezett lépés volt, mint az egyre nagyobb és pusztítóbb bombáé. Mindenki óhajtotta a hangot, valójában egyedül a némafilm sztárjai nem akartak soha megszólalni.

A fekete-fehér, nem beszélő, ám szárnyaló zenével áláfestett A némafilmes az idei Oscar-gála egyik favoritja, tíz jelölése van, ironikusan nem szerepel köztük a legjobb hangért járó díj. Éppenséggel szerepelhetne, mert A némafilmes hangja – a csend – a lenyűgöző kép után a film legjobban megvalósított része, az igazi suspense. A néző olyan régen nélkülözi a csendet, hogy már nem is hiszi el, hogy van egy erre épülő merész ajánlat.

A francia Michel Hazanavicius egy csomó, filmtől eredeztethető függőség rabja, főként magának az imádott, megmozgatott képeké, a csodálatos és szörnyűséges színészeké, valamint annak a stúdióban elhelyezett feliraté, amelyen ezen áll: „A jelenetek alatt kérjük a beszéd mellőzését!” Ez olyan felesleges figyelmeztetésnek tűnik, mint a szülőszoba ajtaján a „Kérjük a sikoltozások, nyögések mellőzését!”-felirat, pedig a huszas években nem volt az: a némafilmipar egyszerűen nem bízott a mindig jobb bomba kell törvényszerűségében. A hang filmszalagra kopírozásával sokukkal az történt, mint a Vadnyugaton a vonat megjelenésekor a pionírokkal: belehaltak előbb lelkileg, majd fizikailag.

A némafilmes-ben a színészek mozgása és gesztusai, a képek komponálása, a jelenetkezelés hűen és szakszerűen követi a megidézett korszak zsánerét. Nem remake, hanem felfrissítése egy eltűnt – visszavarázsolt – korszaknak, tisztelgés a műfaj, a nem beszélő film alkotói előtt: minden fekete-fehér képe egy csokor pompás virág Mack Sennettnek, Chaplinnek, Buster Keatonnak, Billy Wildernak. Felvonul az összes kényeskedő, nagyteljesítményű férfisztárból (Rudolph Valentino, Douglas Fairbanks, John Gilbert) gyúrt Valentin (a pillanatnyilag legjobban respektált francia színész, Jean Dujardin), akit a csúcson egy beszűrődő apró zörej – a hang – figyelmezet arra, hogy az életének barátnőstől, karrierestől hamarosan vége lesz. Stúdiófőnökök főnökeként látható a fenséges John Goodman, a Mary Pickfordot újrateremtő Peppy Miller szerepében pedig Bérénice Bejo, akiből Monica Bellucci és Marion Cotillard után a következő sokat foglalkoztatott európai színésznő lehet. A legjobb pillanatok közé tartozik a Valentin kutyáját, Jacket alakító Uggie játéka – ő felülmúlja az összes korábban látott állat-filmsztárt, és több emberi lényt is.

A némafilmesnek nemcsak őskori, hanem a hetvenes évek közepén megvalósult előképe is van, a némafilmekben való szereplésről a koránál fogva éppenhogy lemaradt Mel Brooks Bombasiker (Silent movie) című munkája. Brooks-t a karaktere és az általa gátlástalanul kijátszott színészi eszköztár alkalmassá tette arra, hogy akár megszólalás nélkül is hozza a bohóc figuráját. A figura nem volt annyira humortalan, mint Bourvil, de annyira harsány sem, mint Louis de Funesé, a karakter inkább a Lenni vagy nem lenniben vagy a Producerekben mutatott intelligensen marháskodó fazont hozta.

A Bombasiker pimasz üzenet a nagyképűsködéssel telítődött Hollywoodnak, de a történet egyszerű, hogy mindenki értse, és a burleszk eszközeivel jól játszható legyen. Funn, a kiégett, exalkoholista rendező bedobja a stúdiófőnöknek azt a nagy ötletet, hogy némafilmet csinál. Az ajánlat pimasz és bizarr, de a stúdió rábólint, azzal a feltétellel, hogy a film főszerepeire szupersztárokat kell szerződtetni. Brooks és bandája, a dagi Dom DeLuise és a kelekótya kobold, Marty Feldman körbejárják Beverly Hillst, hogy megnyerjék az ügynek Paul Newmant, Anne Bancroftot, James Caant, Burt Reynoldsot, Liza Minellit és Marcel Marceaut. Az elképesztő ajánlatra egy kivétellel valamennyien igent mondanak, a világhírű pantomimes Marceau viccesen az egyetlen megszólalóként viszont nemet.

Mi a legnehezebb a filmkészítésben? – kérdezték egyszer Woody Allent, aki azt mondta: „Azt a rengeteg kis lyukakat elhelyezni a filmszalag két szélén.” A második legnehezebb a filmkészítésben nem használni azt a sok furcsa kis lyukat. A némafilmes, miközben egyszer-egyszer kétségesnek tűnik, végig kitart-e az ötlet, lemondott a hangról, de visszavezette a képet oda, ahova a legnehezebb eljuttatni: a néző szívébe.