Bejelentkezés  

Kertésztől Kornissig - interjú Colin Forddal

Utolsó frissítés:

Szerző:

Címkék: Budapest; Műértő; Colin Ford; National Media Museum;

A nagyvilágban elsősorban a brit National Media Museum alapítójaként és első igazgatójaként ismerik, Magyarországon viszont főként a magyar fotográfia kiváló szakértőjét és lankadatlan nemzetközi népszerűsítőjét tisztelik benne. Colin Ford rendszeres vendég Budapesten; legutóbb azért járt nálunk, hogy megnyissa régi barátja, Korniss Péter kiállítását a Várfok Galériában, és Fotográfia – Magyarország legnagyszerűbb exportcikke? címmel előadást tartson a Mai Manó Házban. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele. A Műértő cikke.

– Ford úr, úgy tudom, pályafutása alapvetően a fotóművészethez kötődik, az első szakmai lépéseket egy másik, bár a fotótól nem távoli területen tette meg.

Colin Ford: Pályámat a brit nemzeti filmarchívumban kezdtem, és azt követően, 1972-ben lettem először „múzeumi ember”, amikor kineveztek a londoni National Portrait Gallery fotókurátorának. Ez nagy szó volt, mert ilyen munkakör korábban egyetlen brit múzeumban sem létezett. Később másutt is elkezdtek komolyabban foglalkozni a fotóval: létrejöttek az erre a műfajra szakosodott kereskedelmi galériák, és idővel felmerült a különböző szálon futó erőfeszítések, a kutatási, kiállítási, publikációs és egyéb programok koordinálásának gondolata. Létrehoztam erre a célra egy kis bizottságot, és ebben a csapatban fogalmazódott meg az igény egy nemzeti fotográfiai múzeum megalapítására. Akkor tényleg még csak fotóban gondolkodtunk, a profil később a filmmel és a tévével bővült.

A múzeum tízéves előkészítő munka után 1983-ban jött létre Bradfordban, én lehettem az első igazgatója. Mára az intézmény a világ három legnagyobb fotókollekciójának egyikével rendelkezik, és volt olyan év, amikor a látogatók száma a Londonon kívül rekordnak számító egymilliót is meghaladta. Egy évtizedet töltöttem Bradfordban, majd egy újabb évtizedre kicsit eltávolodtam a fotótól, amikor a tíz országos hatókörű walesi múzeum közös igazgatóságát vezettem. Ezek nem mind művészeti múzeumok voltak, de például – és ezt kevesen tudják – mi őriztük Nagy-Britannia egyik legjobb impresszionista gyűjteményét. Ez volt az utolsó „főállásom”, azóta független kurátorként, szakértőként, szerzőként dolgozom.

– Gondolom, azért az ön által alapított múzeum sorsát továbbra is figyelemmel kíséri és tudja, hogy a jelenlegi igazgató épp most mond le az intézmény eddigi viszonylagos függetlenségének csorbítása miatt.

C. F.: Persze, tudok róla. Ilyen kísérletek már az én időmben is voltak, de sikerült ezeknek ellenállnom. A médiamúzeum nem önálló, hanem a brit tudományos és ipari múzeum egyik fiókintézménye. Ennek előnyei is vannak, hiszen a háttér így jóval szilárdabb, márpedig ez igen fontos a mai, pénzügyileg bizonytalanabb időkben. A központ most centralizálni akar, ami a meglehetősen eltérő profilú fiókintézményeknek nem tetszik, de azért nem lesz válás a konfliktus vége. Ismerem a két utódjelöltet is, a múzeum bármelyikük esetében jó kezekbe kerül.

A kérdése egyébként nem lep meg, mert tudom, Magyarországon mostanában igen érzékenyen reagálnak a múzeumi átszervezésekkel, összevonásokkal kapcsolatos hírekre. Úgy gondolom, hogy önöknél a múzeumok, de általában is a kulturális intézmények túl közel vannak a politikához. Ha én Angliában múzeumigazgató vagyok, akkor egy kormányváltáskor nem kell attól félnem, hogy elveszítem az állásomat. A politika feladata segíteni a kulturális szférát, és nem az, hogy megmondja az ott dolgozóknak, mit tegyenek, és mit ne.

– Ön nemcsak alapos ismerője a magyar fotóművészetnek, hanem elkötelezett barátja is. Miképp terelődött a figyelme ebbe az irányba?

C. F.: Minden Kertésszel kezdődött! Több mint negyedszázada egyszer felkérést kaptam tanulmányírásra egy kiállításának katalógusába. E munka apropóján látogattam meg őt New Yorkban, később aztán rendszeresen találkoztunk, több tanulmányt írtam róla. De igazság szerint van a történetnek egy családi szála is: a feleségem szülei ugyanis Erdélyből származnak. Feleségem egyébként szintén szakmabeli, ő alapította a mára nagyhírűvé vált londoni Serpentine Galleryt, ahol éppen André Kertész tárlata kapcsán kerültünk közel egymáshoz. Kertészt tanulmányozva lassan felfedeztem, hogy Magyarországnak számos más kitűnő fotóművésze is van, ezért a British Council és a londoni magyar kulturális központ segítségével 1986-ban eljöttem Magyarországra kutatni az életműveket.

Colin Ford

Fotó:

Meggyőződésem, hogy a fotózsurnalizmus mint műfaj Magyarországon született, és indult aztán Németország, illetve általában Nyugat-Európa felé. Utalnék itt például a ma méltánytalanul ritkán emlegetett Stefan Lorantra, azaz Lóránt Istvánra, aki az 1930–1940-es években Londonban több nagyszerű, fotókkal gazdagon illusztrált képes újságot alapított. Idővel eljutottam Brassaïhoz, Munkácsihoz, Moholy-Nagyhoz, Capához – Kertésszel együtt őket szokták „az öt nagyként” emlegetni – és Escher Károlyhoz. Utóbbiról meggyőződésem: ha a többi világhírűvé vált magyar fotóshoz hasonlóan ő is külföldre ment volna, ma mindenütt a legnagyobbak között említenék a nevét.

– Mivel magyarázza, hogy éppen a fotó az a műfaj, amelyben számos magyar művész jutott el a világhírig?

C. F.: A művészek, akikről beszélünk, szinte kivétel nélkül kényszerűségből hagyták el az országot. Amikor elmentek, alig-alig beszélték az őket befogadó ország nyelvét, többen közülük később is csak nehezen tudták kifejezni magukat más nyelven. Mivel a verbális kommunikáció lehetőségeivel csak korlátozottan tudtak élni, alternatívákat kellett keresniük. Ezt találták meg a fotóban. Ráadásul külföldön valóságos magyar hálózat működött, amelynek tagjai sokat segítettek egymásnak. Szerencsés helyzet volt, hogy többen a kiadói bizniszben dolgoztak, és így kenyeret is tudtak adni a fotósoknak. Kertész például 1936-ban a Keystone ügynökségnél kapott munkát New Yorkban, amelynek szintén magyar volt a tulajdonosa. A gyökerektől való elszakítottság, a honvágy, a nosztalgia ugyancsak alkotó erővé transzformálódott ezekben az emberekben. Ez persze valószínűleg igaz lehet más művészeti ágakban alkotókra is, de mi most a fotóról beszélgetünk.

– Hogyan látja, jól gazdálkodik Magyarország ezzel az örökséggel, kellőképp kihasználja és erősíti neves fotós mestereinek ismertségét?

C. F.: Azt hiszem, igen. Figyelembe kell vennünk, hogy a fotóművészet divatja viszonylag új keletű. Említettem már: 1972-es kinevezésemig egyetlen brit múzeumnak sem volt fotókurátora. Én rendkívüli jelentőségűnek tartom, hogy Magyarország az EU elnöki funkciójának betöltése kapcsán az országra irányuló figyelmet – jelentős állami anyagi szerepvállalással – a magyar fotóművészet legjobbjainak londoni bemutatására használta ki. El tud képzelni még egy országot, amelyik egy fotóművészeti tárlattal ünnepelte volna EU-elnökségét? És ez messze nem az egyetlen általam ismert külföldi kiállítás, amelyen Magyarország a fotográfusait mutatta be, és amelyikhez kitűnő katalógus is készült.

– Ha már a londoni bemutatónál tartunk: e Magyarország számára tényleg rendkívül fontos tavalyi eseménynek a Royal Academy of Artson két kurátora volt, Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója, és ön. Milyen volt az együttműködésük, volt-e különbség abban, amit egy brit és amit egy magyar „szem” fontosnak látott?

C. F.: Abban az értelemben eltérő módon közelítettük meg a kiállítást, hogy én talán ösztönösebben válogattam. Péter, aki nálam sokkal jobb művészettörténész, erőteljesebben igyekezett a szakmai szempontokat érvényesíteni. De konkrét vitánk kevés mű kiállításával kapcsolatban volt, olyankor hol Péter engedett, hol én.

Angyal pásztorokkal

Fotó:

– Eddig a magyar fotográfia korábbi évtizedeiről beszélgettünk. Hogyan látja ön a magyar fotó jelenét és – ha a fiatal alkotókra gondol – jövőjét?

C. F.:  Önöknél továbbra is, és a fiatalok között is sok a jó fotós. Én azt látom a legfőbb gondnak – és ez persze nem csak Magyarország problémája –, hogy a művészetek, így a fotó területén is nagyon gyorsan végbement a globalizáció, és eltűnőben van az egyes országok fotóművészetének nemzeti íze. Ne értse félre, nem vagyok a globalizáció ellensége, és szívesen gondolkodom nemzetközi dimenziókban, de annak nem örülök, ha egy fiatal fotós munkáján már nem látom úgy, hogy az egy magyar művész alkotása, mint ahogy látom például ma is Korniss Péter fotóin. És ez nem azért van, mert az ő felvételein megállt az idő.

A legutóbbi kiállításán szerepeltek egészen friss képek is, amelyeknek a technikája és a motívumai is egyértelművé tették: új művekről van szó, de ezek mégis természetes folytatásai eddigi munkásságának. A kép motívumaiból persze időnként a fiatal alkotók esetében is tudok következtetni arra, hogy magyar szerző munkájával állok szemben, de hiányolom a magyar fotóművészet tradícióihoz való visszanyúlást, az azokra való építkezést. Az sem baj, ha valaki elutasítja a múltat, de látszódjék rajta, hogy ismeri. Még egyszer hangsúlyozom: ez másutt is probléma.

– Önnek nem csak a magyar fotóművészetre van rátekintése. Miként változik napjainkban a fotóművészet súlya, elismertsége?

C. F.: Az nagyon jó dolog, hogy ma a fotóművészet és a fotóművészek emancipációjának vagyunk tanúi. A fotó ma divatos gyűjtési területnek számít, sőt ésszerű befektetési alternatívaként is egyre inkább szóba jön. Angliában például már van olyan alap is, amely kizárólag fotókba fekteti be a kezelt tőkét. Persze a növekvő érdeklődésnek itt is vannak negatív mellékhatásai. A művészek és a kereskedelmi galériák kapcsolatában túlzottan nagy lett a súlya a galériák szavának. A művészek is túlságosan arra koncentrálnak, hogy mindenáron divatosak legyenek. Sőt az én ízlésem szerint még a múzeumok is indokolatlanul nagy erőfeszítéseket tesznek a látogatók éppen aktuális divatpreferenciáinak való megfelelésre.

Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a piac a legjobb művészeket választja, de ez nem csak a fotóművészetben van így. Persze lehetséges, hogy az én ízlésem nem halad a korral; ön most egy idős emberrel beszélget. Ám ne feledjük: a fotó – bármennyire számtalan technikai beavatkozás, manipuláció eredménye is, bármennyire beleviheti is a fotós az egyéniségét – azzal a látvánnyal kezdődik, amely a fényképezőgép keresőjében, vagy ma inkább a kijelzőjén megjelenik. Ezért a fotóművészetnek a valódi világhoz fűződő kapcsolata erősebb, mint a vizuális művészetek bármely más területének, a filmet és a videót is beleértve.

– Befejezésül a tervei iránt szeretnék érdeklődni.

C. F.: Főállást már jó ideje nem vállalok, és lassan állandó funkcióimat, megbízatásaimat is feladtam. Az elmúlt három évben öt kiállítás kurátora voltam, és sokat írtam. Kicsit ugyan visszafogva a tempót, de dolgozni továbbra is ezeken a területeken kívánok. Habár az asztalomon lévő konkrét tervek között e pillanatban nincs magyar vonatkozású, de biztos vagyok abban, hogy a magyar fotográfiával való több mint három évtizedes szoros kapcsolatomból adódnak még feladataim.

Emőd Péter
 

Hirdetés
Friss állások Jobline.hu

Ön korábban már belépett a HVG csoport egyik weboldalán. Ha szeretne ezen az oldalon is bejelentkezni, ezen a linken egy kattintással megteheti.

X