A Cult nevű angol zenekar akkor szerepelt legutoljára egy hétköznapi újság címlapján, amikor David Beckham The Cult feliratú pólóban jelent meg egy stadion VIP-szektorában. Ez nyolc éve volt, ami éppen elegendő ahhoz, hogy egy rocksztárról elfeledkezzenek.

Minden a zene hagyományos terjedésének útjában áll, a cd az idén eltűnik, a rajta szereplő rock még nem biztos. A Cult sem akart új cd-t csinálni – az énekes, Ian Astbury 2009-ben azt mondta, már soha többé nem tesznek ilyet -, de aztán május végén mégis előjöttek a Choice of Weaponnal. Rendezett, átgondolt, közérthető és szerethető album, az ízei, a kirobbanó forma emlékeztetnek a régi Cultra. Nem fognak vele visszakerülni a címlapokra, az összes még megmaradt zenei magazin összes 32. oldalára viszont igen.

The Cult, 2012: fegyveres és veszélyes

The Cult

Ez azért jó hír, mert Cult huszonkilenc éve tartó pályafutása során már a kilencvenes évek végén jelentkeztek a rockzenekarokat kísérő mellékhatások - a barátság kihülésével, a széthúzással és a siker kezelhetetlenségével járó összes sérülés. Mire eljutottak a címében egy Nietzsche-üzenetet megfogalmazó Beyond Good and Evilhez, úgy tűnt, soha többé nem állnak talpra.

A gitáros Billy Duffy azért telepedett le Los Angelesben, mert egy Hunter S. Thompson könyvben azt olvasta, és az első szótól az utolsóig elhitte, hogy a rock and roll nem más, mint utazás keresztül-kasul Amerikában, móka, kacagás, csajok, kocsik, nonstop őrület. Sosem tagadta, hogy a nőkért, a pénzért és a hírnévért csinálja, de ma már lehet tudni: bejött az egyikből is egy kevés, abból is egy kicsi, de egyhelyen, egyidőben, az összes együtt soha.

A zenekar abból élt – dalokkal a rajongók szívében, míg a bonyolult lemezgyári szerződések megkötésekor a múlttal érvelve -, amit 1981-től letett az asztalra, amivel előbb megtöltötte a klubokat, aztán a stadionokat is. A pazar, fekete fényektől vibráló, boldogságkapszulákat terjesztő, Bob Rockkal vezérelt hippi-goth Love album után Rick Rubinnal megcsinálták az AC/DC-től és a Led Zeppelintől elszálló Electricet, majd jött a Sonic Temple, a hard rock fénykorának egyik legragyogóbb darabja.

A Sonic Temple a trónra emelte, elkényeztette és óvatlanná tette a Cultot. Az ezt követő Ceremonyt már úgy vették fel, hogy Astbury és Duffy szinte soha nem tartózkodott egyidőben a stúdióban, úgy csináltak, mint a legnagyobb sztárok, akik valóban elhitték: amikor a tükörbe néznek, nem a saját arcuk, hanem a posztereken látható fotó néz vissza rájuk. A Ceremony ugyanabban az évben jelent meg, mint a Nirvana Nevermindja, aminek a fogadtatása kezdetben rosszabb volt, mint a Ceremonyé, ám a Nevermind egy idő után kezdett úgy működött, mint egy nélkülözhetetlen farmernadrág: minél többet forgatták meg a mosógépben, annál jobban mutatott.

Néhány éve a New Musical Express újságírója felhívta Ian Astburyt, és azt kérdezte: mit csinál éppen? Az énekes azt válaszolta, a fiainak készít baconos rántottát. A reggeli készítésből nem kell messzemenő művészi következtetéseket levonni, de azért az újságírók jobban szoktak örülni egy ilyen válasznak: „Másnapos vagyok”

Lars Ulrich, a Metallica dobosa a RockHard magazinban okosan kijelöli a rock végpontjait, amikor azt mondja, karrierjének kezdete és csúcspontja között az a különbség, hogy amatőr részegből hivatásos részeg lett. És milyen jótékonysági ügyet támogat? – hangzott egy másik kellemetlenkedés. "Semmilyet" – ez volt a válasz. Egy másik hős, Phil Rind arra a kérdésre, olvasta-e a bibliát, azt válaszolta: „Igen, többet is”. Hadd erősítsük meg: ezek a válaszok nem erodálják a rock and rollt, hanem az ilyen válaszok hiánya miatt veszített az érdekességéből. A rock, miközben mindenki tovább gyúrta az ipart, egyre nehezebben volt képes zenével kitölteni a művészet és a másnaposság közötti szünetet.

Közben az észlelés ajtói kinyíltak Astbury előtt: ezért, meg a szünet okozta stressz oldásaként vállalta el azt a kényelmetlen, beteljesíthetetlen küldetést, hogy a Doors két maradék tagjával része legyen valamiféle legenda feltámasztásának. Astbury azt mondta, amikor a „spirituális apa szelleme hívja” - ő lenne Jim Morrison -, nem létezik elutasító válasz. Akkor sem, ha az ember könnyű célponttá, találgatások és kombinációk alanyává válik. Morrison szerepéből visszatalálni Astburyhez nem tartozhatott az egyszerű dolgok közé. Astbury igyekezett, de néha elég messzire ment. A VOLT fesztiválon a turnémenedzser átnyújtotta a szervezőknek egy papírlapra rajzolt hamburger képét, gondosan megjelölve a hús, a saláta és a hagyma helyes arányait és a belevalók építésének módját.

A közönségnek is valahogy az jött le, hogy a Cult a valamikor érdekes és hallgatott művészek kedvenc időtöltésével, a semmittevéssel foglalkozik, és közben lehetőséget ad az új közönségre vadászó haszonlesőknek arra, hogy benyomulhassanak  arra a játszótérre, ahol ugyanazt árulják, mint a rock szereplői: szexet, rock and rollt és egy új, már-már legálisnak elismert drogkombinációt.

The Cult

A most megjelent Choice of Weapon ragyog a Cult legjobb és legsötétebb pillanataitól. Az Elemental Light méltó párja a Sonic Temple bármelyik balladájának, van rajta dühös és számonkérő dal (Fort he Animals), magasztos és rosszkedvű (Amnesia, Wilderness Now). New York közepén lenni a világ legészrevehetetlenebb tevékenységeinek egyike. A legjobb benne, hogy el lehet tűnni, de akinek van szeme, és akinek még működnek az érzékszervei, észre vehet egyet és mást.

Az indító Honey from a Knife-t Astbury egy meneküléssel végződő sétája ihlette. Az énekes nem egészen úgy látja a helyzetet, mint a város rendbetételét bejelentő volt polgámester, Rudy Giuliani, a háttérben ugyanis a bandatagok csalogató kórusa így hangzik: „We got the drunks/Drugs can heal”. New York még mindig tele van szennyel és ámítással, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekhez képest csak a csomagolás változott. A The Night int he City Foreverben az énekes Jim Morrison hangján így kezdi a dalt: „All my friends are drunk in a sense of flame.”

Van ideológia is, ami nem a fegyverfetisizmusról, a szalonnácizmusról és a hétköznapi barbarizmusról szól, hanem egyszerűen azt mondja: az élet egy olyan párbaj, ahol bármilyen fegyvert – egy kést, a médiát, vagy egyszerűen azt, amit ruhaként viselsz - választhatsz a túlélés érdekében. Ha készen állsz, már csak a saját démonjaiddal kell leszámolnod, legelőbb kedves, benned tevékenykedő rabszolgáddal, a mindig neked dolgozó Luciferrel.

A Farkasfiú visszatér, kiteríti eléd a bundáját és kiteszi a lelkét, újra felemeli a zászlót, és a háttérben megpróbál egy kis pénzt is nyomtatni. Mit kell egy ilyen önfeláldozó gesztussal kezdeni? Érintetlenség esetén meg lehet kockáztatni egy elnéző félmosolyt, de visszajöhet az érzés is, ami annak idején olyan sok boldogságot szerzett.

Cult-rajongónak lenni ma nem tartozik a könnyen védhető függőségek közé, ám miként a nagy Ozzy Osbourne mondja: a mánia magától jön. Ilyenje pedig minden rockrajongónak van – annak is, aki nem jutott el odáig, hogy kedvenc zenekara nevét vagy logóját a karjára, mellére vagy máshová tetoválja, de belül mégis őrzi a ragaszkodást valamihez, aki egyszer annyira erősen udvarolt neki, hogy beleszeretett. A Cult ilyen zenekar. Valami azt súgja, fogy a rajongótábora, de az is lehet, meg vannak mind, csak sosincsenek Facebook-közelben, mert kint maradtak az utcán.

(The Cult: Choice of Weapon. Producer: Bob Rock, Chris Goss. Cooking Vinyl, 2012, 2 CD, 2 LP)

.