szerző:
Weyer Béla

Nem kíván többé írni Kertész Imre. A Nobel-díjas magyar író a berlini Művészeti Akadémiára bízta irodalmi hagyatékát.

„Kedves Kertész úr, az, hogy ön az életművét a német főváros akadémiájának engedte át, a bizalomnak és a megbékélésnek olyan gesztusa, amiért a kormány nevében is köszönetemet szeretném kifejezni.” Az ünnepélyes szavakat Bernd Neumann, a Merkel-kormány kultúráért felelős államminisztere mondja a berlini Művészeti Akadémia Brandenburgi kapura néző dísztermében abból az alkalomból, hogy az első és egyetlen Nobel-díjas magyar író az intézmény archívumának adta át irodalmi hagyatékát. 35 ezer oldal szöveg, kéziratok, levelezések, napló. Kézzel rótt, szabályos, szinte gyöngybetűs sorok, aztán a regények gépiratai, filctollal javított újabb variációk, spirálfüzetek, levélpapírok, feljegyzések.

„A Művészeti Akadémia munkájának egyik központi eleme a nemzetiszocializmussal való szembenézés, amit mindenekelőtt az aktuális politikai diskurzus keretében kell folytatni. Ennek értelmében különös jelentősége van az ön irodalmi-művészeti alkotásai archiválásának és feldolgozásának” – fogalmaz nem kevésbé szertartásosan Klaus Staeck, a berlini Művészeti Akadémia elnöke, Kertészt „akadémiánk világszerte elismert tagjaként” megszólítva. A 83 éves ünnepelt szemmel láthatóan nincs jó egészségi állapotban, tolókocsiban érkezett, és abban hallgatja, ahogy felidézik kapcsolatát Németországgal. A megnyitóünnepségen sokan vannak, mindenféle politikai hovatartozású notabilitások, köztük Friede Springer, a konzervatív Axel Springer kiadó főtulajdonosa. A nevét viselő alapítvány volt az egyik társfinanszírozója a baloldalinak elkönyvelt Akadémia, valamint a jobboldali Merkel-kormány kulturális kormányzata mellett a Kertész-archívum létrehozásának. „Örülünk, hogy Berlinben találta meg azt a helyet, ahol szabadon élhet” – az akadémiai elnök szavai Magyarországra nézve elgondolkodtatóak.

A Művészeti Akadémia archívuma, ahol Kertész irodalmi hagyatéka nyilvánosan hozzáférhető, kutatható, s a tervek szerint a nem távoli jövőben legalább egy része online is megtekinthető lesz, a német nyelvterület legnagyobb interdiszciplináris gyűjteménye. Mint ahogy az akadémia maga is az alkotók széles körének gyűjtőhelye: 404 tagja között vannak filmesek, színházi emberek, írók, és persze festők, építészek, szobrászok, zenészek, énekesek, komédiások. Köztük Esterházy Péter, Konrád György, Nádas Péter, Szabó István, Kurtág György – a magyar kultúra németországi elismertségének emblematikus figurái.

Hogy német szempontból mit jelent még, miért fontos a Kertész-archívum Berlinben megtalált végső helye, arról azt emeli ki Isabel Pfeiffer-Poensgen, a német tartományok kulturális alapítványának elnöke, hogy Kertész „művei Magyarországon születtek és magyarul íródtak, mégis a lehető legszorosabban kapcsolódnak Németország történetéhez, kulturális örökségünkhöz”.

Arról pedig, hogy a gyűjtemény miért nem Budapesten található – holott magyar nyelvű anyagról van szó, vagyis a berlini akadémia levéltárosainak gondoskodniuk kell majd szakfordítói segítségről is –, az est második felében alkothatott képet magának a látogató. Annak ellenére, hogy egyetlen szó sem hangzott el erről. A méltatásokat követte ugyanis egy ritka előadó-művészi teljesítmény, mikor is Hermann Beil, a Brecht-színház dramaturgja, rendezője és színésze – maga is tagja az akadémiának – Kertész naplójából adott elő részleteket. A 71 éves művész meg tudta teremteni azt az illúziót, hogy a némán ülő Kertész mondja el például önironikusan, miként érintette a Nobel-díj körüli felhajtás, vagy vall arról, mennyire mélyen megsebezték azok a mocskolódások, amelyekkel a Nobel-díj odaítélése után szinte azonnal elárasztották a „magyar nácik”, az „imrekertészezők” és szélsőjobbos eszmetársaik. „Tegnap kaptam a hírt, hogy Hódmezővásárhelyen az iskolások (Beil kifogástalanul recitálja az alföldi város németek számára nyelvtörő nevét) a Sorstalanság ingyen osztogatott példányait az utcán demonstratíve összetépték és szétszórták, mondván, zsidó irodalom... El kell végre szakadnom Magyarországtól” – a közönség számára tapintható a fájdalom. A sorstalanság fájdalma.

A felolvasás végén Kertész nagy nehezen, segítséggel kikászálódik a tolószékből. Fölállna, de még botra támaszkodva sem tud igazán kiegyenesedni. „Danke” – ez az egyetlen szó, amit az est folyamán kimond. Másnap egy német újság kommentátora erre így válaszol: Mi tartozunk köszönettel. A berlini közönség felállva, meghatottan tapsol. Budapest és Magyarország pedig nagyon messze van.

WEYER BÉLA / BERLIN

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!