szerző:
Tossenberger Adél
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Öngyilkossági kísérlet, antidepresszánsok, vértócsák a kocsma előtt, szerelmi bánat, alárendelt nők, és egy üde folt a HÉV-megállóban. Meglehetősen "darkosra" sikerült a Nekem Budapest című mozifilm, amelyet Enyedi Ildikó végzős rendezői forgattak, miután pályájuk nyitányaként anyagi kényszerpihenőre kerültek. Az eredmény utólag nekik is jó tükör.

Ha popcornolajban úszva szeretnénk a moziban viszontlátni egy képeslapszerű Budapestet, a Nekem Budapest szerencsére hatalmas csalódás lesz. A filmet nézve nem kell megmásznunk a Halászbástyát narancsvörös naplementében, nem kell hajókáznunk a Dunán méregdrága pezsgővel bizsergetve az ízlelőbimbóinkat, és a Hősök terén sem kell kalocsai mintás gördeszkával parádéznunk egy ütős fotó kedvéért.

Viszont ha a Párizsról, New Yorkról vagy Havannáról készült városfilmek hangulatát várjuk, szintén csalódottan kell távoznunk. Ezt a filmfüzért nézve Budapestről egy kivétellel szinte semmit sem tudunk meg. Nem bukkannak fel friss nézőpontok vagy újraértelmezett helyszínek, de a felvonultatott karakterek és élethelyzetek sem főváros-specifikusak.

©

A Nekem Budapest maximum úgy működhet, ha elfelejtjük a címét, és a nyolc egymás mellé tett kisfilmben nem keressük kényszeresen az utalásokat a város rejtett titkaira. Vagy nem úgy keressük.

Nem akarunk itt élni

Mert titok van bőven, csak nem biztos, hogy ezekről tudni akarunk. Néhány kivétellel sötét és depresszív hangulatot kapunk szuicid hajlamú emberekkel, megalázó szerelmi helyzetekkel, misztikus hajnali sodródással és a legalja kocsmák erőszakos, mocskos szexualitástól túlfűtött világával. Még az alkotók is elismerik, hogy a szkeccsfilm "kicsit darkos" lett, így talán érthető, hogy ebben a városban, ha lehet, nem szeretnénk élni.

Pedig az ötlet remek: amikor elkezdődött a filmipar és a filmvagyon központosítása, és két évig nem juthattak támogatáshoz, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzős rendező osztályának nyolc tagja úgy döntött: a tanulmányok befejezése és a diplomafilmek elkészítése közötti egy évben mikro budget szkeccsfilmet készítenek Budapestről. Szívességekből, barátságokból, szeretetből – pénz nélkül.

Budapest furcsa háttér maradt

"Évek óta nem találjuk a várost a magyar filmekben, csak furcsa háttérként" – többek között ezzel magyarázta a hvg.hu-nak Reisz Gábor, a film ötletgazdája, miért ezt a témát és miért ezt a címet választották. Osztályként, mert az sokkal nagyobb összetartó erő, mintha bármi más szempont szerint válogatták volna össze a rendezőket.

Ezt a mardosó hiányt viszont sajnos nem sikerült eltörölniük: a magyar főváros most is csak elmosódott háttér maradt. Meglepő is lett volna, ha ez sikerül, hiszen saját bevallásuk szerint is inkább egy pillanatnyi állapotot akartak bemutatni: fővárosi karaktereket személyes sztorikon keresztül. Így viszont azt is vállalniuk kell, hogy bár a filmek mind különbözőek, a kapott kép nagyon szűk és zárt lett. Ennyire pedig nem lehet introvertált és negatív ez a város.

Reisz filmje az egyik legjobban sikerült darab: a Margitszigetet egy olyan szemszögből mutatja meg, ahogy hajnalonta csak az elvakult sportolók érzékelik. Vagyis bejutunk egy az átlagembertől távol hömpölygő világba.

A 4-es, 6-oson még viháncolnak a buliból hazatántorgó részeg lányok, te kimész kocogni a ködös szigetre, és nem tudod elkerülni, hogy belefuss valamibe, amit már nem irányíthatsz. A történet egyszerre nyomasztó, misztikus és emberi. Az elegynek van feloldása, de amikor visszaszállsz a Combinóra, a csuklóban egyensúlyozva senki sem fogja tudni rólad, hogy pár perccel korábban megmentetted egy ember életét.

Vidéki perspektíva

A nyolc rendező között több olyan is van, aki vidékről költözött Budapestre. Irányukban még erősebb az elvárás, hogy észrevegyenek valami izgalmasat, hogy másképp nézzenek a csontig megszokottra. Ez a feladat Ferenczik Áronnak sikerült a legjobban. Kár, hogy ezt a pozitív történetet már a film elején ellőtték – így még meredekebb volt a zuhanás a sötétségbe.

A rendező nem csinált mást, mint vállalva a kívülállóságát, őszinte kíváncsisággal és naivitással emelte különlegességgé az egyébként észrevétlen hétköznapit. A HÉV-megállóban, befagyizva ülve elkezdett azon gondolkodni, miért vannak olyan értelmetlenül messze egymástól a székek.

Ha valaki beteg, büdös, vagy mondjuk ott hal meg, ez kifejezett előny, mert nem zavarja őt a teaivásban. Lehet kihelyezett tesiórát tartani, hárfázni, teregetni, de egy kinyitott esernyő is bőven elfér a székek között. Okosan kattognak a képek, és kreatívan feslenek ki a spotszerű karakterek. Belesüppedünk az illúzióba, hogy végre jól érezzük magunkat Budapesten, de persze minden idillt összekaszabol végül a valóság.

Közbeszólt egy öngyilkosság

Kapronczai Erika szintén az egyetem miatt költözött Budapestre, és mivel az első évek nagyon sűrűek voltak a suliban, azon a világon kívül nem is igen ismert mást a városból, mint amit az éjszaka adott, vagyis a romkocsmarengeteget. Innen jött a töredékes, mozaikszerű történet a furcsa hármasról és egy lányról, aki még megaláztatások árán sem tudja elengedni a szerelmet.

A rendező a hvg.hu-nak arról is mesélt, hogy filmje főszereplőjének eredetileg Kim Corbisier-t, a belga származású, Magyarországon élő festőművészt szánta. A fiatal lány azonban nagyjából egy hónappal a forgatás kezdete előtt öngyilkos lett. Ezután egy hosszú casting eredményeként kapta meg a szerepet Édes Anna.

©

A szkeccsfilmben Pluhár Attila hozza a budapesti kocsmák agresszív világát, Bálint Dániel a helyszínek minden koncepciót nélkülöző felvillantásával egy irritáló rendező karakterét állítja a középpontba, Kárpáti György Mórt az foglalkoztatja, hogyan tűnnek el, és hogyan jönnek létre új épületek Budapesten, Szeiler Péter egy antidepresszánsokkal terhelt szenvedélyes párkapcsolatba ránt be, Szimler Bálint pedig a magyar oktatási rendszer kellemetlenül ismerős merevségét pedzi meg egy kínos és izzasztó földrajzfelelet formájában.

Tény, hogy a jót megmutatni mindig nehezebb, de néha jólesne.

A filmet március 7-től vetítik a mozikban.