szerző:
Cz.T.
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Az Anna & the Barbies énekesnője nem hisz a könnyű sikerben és vallja, terhesen művért fröcskölve is lehet valaki nőideál. Hány év alatt lesz valakiből rocksztár? Tényleg közhely a Márti dala? És mikor van szükség egy kis gumiszobai magányra? Interjú Pásztor Annával.

hvg.hu: Az Anna & the Barbies karrierje tíz év után most kezdett igazán felfele ívelni. A magyar közönséget célzó hazai fesztiválok headlinereivé nőttétek ki magatokat, a nagykoncertjeitek pedig rendre telt házasak. Hogy érzed, a zenekar valóban most érett meg a sikerre, vagy már jóval előbb, akár jóval nagyobbat is durranhatott volna a produkció?

Pásztor Anna: Pár hónapja, egy éjszaka pont erről beszélgettünk, a régi videókat nézve pedig egyszerűen muszáj volt röhögnünk azon, hogy mégis mennyire dacosan, mekkora igazságtalanságként éltük meg a látványos sikerek hiányát anno. Mai szemmel nézve azonban már tisztább a helyzet, be kell látnunk, hogy az egész produkció,­ úgy ahogy van, millió sebből vérzett. Nem voltunk összeérve, nem volt különösebb arculatunk, de konkrétabb koncepciónk sem. A lendület pedig nem volt elég ahhoz, hogy egyből a kilövőálláshoz kerüljünk. Mi ezt az évtizedet annak rendje s módja szerint, becsülettel kiseggeltük. Minden apró lépcsőfokon megállítottak minket, igy volt időnk hosszasan lamentálgatni, hogy mára már pontosan tudjuk: a legnagyobb befutás közepette is ugyanabba a bilibe lóg a lábunk. Én egyébként vallom, hogy a legütősebb formációnak kell jó nyolc-­tíz év a beéréshez, ahhoz, hogy mindenki összerázódjon és a szerzett tapasztalatok belebarázdálódjanak az elmékbe. Nekünk volt időnk összeszedni a berendezést, megmarkolni a kis golyócskáinkat és megtanulni kimászni a lesből támadó gödrökből.

hvg.hu: Negyvenéves vagy. Beutaztad a világot, voltál táncos, fordító, valóságshow-karakter, rapper, rockdíva, most pedig anyának készülsz. Hogyan viseled ezt a sűrű életutat?

P. A.: Negyven éven keresztül hedonista, szabadságzabáló, rakkendrolista, antitársadalomista ember voltam. Vakmerően és szőkén belesétáltam a világ összes csapdájába, és boldogan másztam ki belőlük. Most érzem, valami nagyon új következik, ezt pedig sokáig én is hajlamos voltam úgy kezelni, mint egy korszak lezártát, valami számomra kedves feladását. A társadalom belénk plántál egy értékrendet, mely szerint egy anya, az mégiscsak egy anya, nem lehet itt forrófejűsködni. Azt viszont csak kevesen látják meg ebben a konszolidált rettegésben, hogy az életnél magánál, annál, hogy valami ennyire sajátot hozzá tudsz tenni a világhoz, nincs nagyobb rock’n’roll. Ezt kihagyni olyan, mint lemaradni a világ összes karácsonyáról. Arról nem is beszélve, hogy az, hogy valami beköltözött a hasamba, már önmagában egy szürreális élmény.

Pásztor Anna
©

hvg.hu: A teljes fesztiválszezont és több nagykoncertet is várandósan zenélted végig, a tervezett szülés után alig három hónappal pedig már az Eurosonic fesztiválon van lekötött fellépésed. Mégis mi a koncepció?

P. A.: Az igazat megvallva nagyon féltem, mert mindig is bennem volt az önpusztítás. A koncerteken szokásom a megmagyarázhatatlan zúzódásszerzés, az arconugrálás, gyakorlatilag darabokat tépek ki magamból és dobom a közönség soraiba. Féltem, hogy tudom-­e ezt majd kontrollálni, és ha igen, nem lesz­-e nagyon mű az eredmény. Lényeg a lényeg, tizenkilencre húztam lapot.

Szerintem ha valamit, ezt az időszakot meg kéne hagyni uniformizáltság nélkül a nőknek, milliófélék vagyunk, hadd alakuljunk a babánkkal a legbelsőbb irányításunk szerint. Nekem például a kismamatorna a rockszínpad volt, és csak minimális elrettentő irodalmat olvastam, a természet gyönyörűen vezet, ha hagyod.

A baba hatvan koncertet csinált velünk végig, és nemcsak hogy nyugodtan végigaludta az egészet, de hatalmas erőt is adott: életemben nem teljesítettem még ennyit, mint az elmúlt fél évben, és soha nem voltam még ennyire kiegyensúlyozott sem. Régebben mindig szerettem volna előrébb lenni annál, ahol voltam, most pedig valahogy teljesen ki vagyok békülve a világgal. Ráadásul, amikor a csizma, a smink, a jelmez is felkerült rám a színpadon, még azt a tipikus várandós nő­-elesettséget sem éreztem. Szerintem a terhességet fel kéne írni a patikákban.

hvg.hu: Nem a mostani kisfiú lenne az első gyermeked.

P. A.: Az, hogy az előző baba tavaly elment, egy hatalmas nagy tanítás volt. Csak úgy tudtam megbirkózni vele, hogy nem kezdtem el okolni a világot vagy Istent, esetleg a sorsot. Hiszem, hogy ahhoz, hogy felkészülhessek erre a kisbabára, egy másik szintre kellett kerülnöm, ehhez pedig kellett, hogy megéljem mindazt a fájdalmat, amit egy gyermek elvesztése okozhat. Annak az édes pici teremtésnek talán az volt a küldetése, hogy pár hónap után egy hatalmas nagy gellerrel engem a megfelelő irányba tereljen. Ez egy hatalmas arcra esés volt, fél évig kellett utána nyűglődni, kiizzadni, kisírni mindezt magamból. Óriási lélekfejlődés volt, hogy ezt a terhet fel tudtam dolgozni, el tudtam fogadni, és végül le tudtam tenni. December tájékán aztán, mintha egy hatalmas levegő szakadt volna fel a tüdőmből, és végre elkezdtem újra lélegezni. Ha az élet ezt dobja, végig kell csinálni, erősnek kell lenni, de azért az ellenségeimnek sem kívánom a történteket.

Anna & the Barbies koncerten
©

hvg.hu: A rajongóitok valóságos ikonként tekintenek rád, elvégre az extravagáns színpadi viselkedéseddel, valamint az ebből fakadó sikerekkel valóban újrapozicionálod a társadalmi nő fogalmát. Mennyiben szeretsz ezzel azonosulni?

P. A.: Ez egyféleképpen tud működni, hogy az ember ne kattanjon meg és ne váljon saját maga paródiájává: fel kell fogni, hogy minden, ami működik, az nem azért van, mert egy magad kreálta főhős, dalszerző vagy énekes vagy. Ha a világ erőinek közlési szándékát ­ közvetíted, szexualitást, értelmet, erőt vagy bármit ­ hordozol, sikered lesz.. Ám ezt nem szabad annak betudni, hogy ez a te privát csiholmányod.

Vegyünk egy példát: amit én saját kútfőből írok, az középszerű, ezt kár tagadni. Amikor az embereket mégis megfogom, akkor olyan erők áramlanak át rajtam, hogy aztán napokig, hetekig nem tudok aludni. Kell egy olyan alázatosság, hogy látva a csillogást az emberek szemében tudd, ez nem neked szól, hanem annak, ami ott, akkor a színpadon létrejön.

A másik része a színpadi létnek pedig a hatalmas humbug: ezernyi fény, sok füst, nagy színpad. A kiskonyhában, otthonkában és papucsban valószínűleg nem ugyanezt a hatást váltanák ki a mi dalaink sem. Mára a dalaink valahogy beépültek a közönségünk életébe: lehet, hogy az egyik számunk szólt, amikor először csókolózott, vagy ránk tombolt szakításkor, erőt adott neki esetleg valamelyik dalszövegünk, vagy éppen kiváló tivornya háttérzaj voltunk záróvizsga után. Ilyenkor már nem csak egy dalról van szó, hanem egy megélt, személyes értékről. Az egész mögött pedig ott van a zenekar. A rengeteg koncert alatt összecsiszolódtunk, egyre ritkábban nyúlunk félre, szépen működik a harmónia. Ez egy hatalmas energiagombóc, aminek véletlenül épp te ülsz a közepén. Tudathasadt lennék, ha elhinném, hogy ezt én generálom.

hvg.hu: Miért hárítaná bárki is a siker felelőségét?

P. A.: Sok művészt megfertőz a produkálási kényszer, mindenki azon görcsöl, hogy hogyan lesz holnap is zseni, hogyan nem kopik ki az ikon szerepből, hogyan ír majd még egy "olyan" dalt. Így élni lehetetlen, nem csoda, hogy a fél zenésztársadalom alkoholista vagy drogozik. Nagyon ostoba ember az, aki nem veszi észre, hogy ő maga milyen kicsi és mekkora erők munkálkodnak körülötte. Esetemben ez egyáltalán nem egyházhoz kötött, sokkal inkább megtalálom a hitemet abban, ahogy az emberek reagálnak a zenénkre. Ott van például a Márti dala, aminek a szövege hajszálnyira van attól, hogy közhely legyen, ám valahogyan a mögöttes töltet mégis ad egy olyan pluszt a szavaknak, ami a jó pillanatban rengeteg embernek jelentett kapaszkodót. És ez a lényeg.

hvg.hu: Hamarosan akusztikus albummal jelentkeztek. Mit gondolsz, meddig halkulhat egy rockzenekar?

P. A.: A zenekar mindig is tartott az akusztikus megnyilvánulásoktól, ilyenkor ugyanis lelepleződnek a turpisságok. Aztán a Petőfi Rádió egyik műsorában muszáj volt valami guggolós műsort produkálnunk, úgyhogy remegő hanggal és térddel bementünk a stúdióba, hogy aztán rettentően meglepődjünk: először is kiderült, ki, mit is játszik a hangszerén valójában. Ez a basszustéma? Te a billentyűn komolyan ezt játszod? Nem lehetne, hogy mindannyian ugyanabban a hangnemben maradjunk? Szóval zeneileg igazi nagytakarítás volt, az eredmény pedig ehhez mérten lesorjázott, letisztult. A közönség hirtelen már nem csak egy kordonnal elválasztott tomboló had volt, hanem arcok, szempárok. Ez az intimitás pedig teljesen megrázó, elemi erővel hatott ránk. Az új akusztikus lemez, ránk jellemzően eléggé szövegcentrikus lesz: felkerül majd rá néhány húrtépősebb számunk lecsendesített változata, és pár, az elmúlt időben született dal is: ezek alapvetően szelídebbek a tőlünk megszokottnál, bár arra nagyon figyeltünk, hogy ne lehessen az andalgós túltelítettség miatt elszenderedni a nézőtéren. A lemezen rajta lesz a rendhagyó, kísérletezős, néha swingbe, néha bluesba hajló Akusztik Live anyagunk is, melyet Ópusztaszeren egy jurtában, illetve egy templomban vettünk fel.

©

hvg.hu: Titeket játszanak a rádiók, online és élőben is rengetegen követik a zenekart. Itt muszáj megkérdezni: meg lehet élni zenélésből ma Magyarországon?

P. A.: Ha fél éve teszik fel ezt a kérdést, rögtön rávágtam volna, hogy nem: fájdalmas kompromisszumok nélkül, tiszta lelkiismerettel legalábbis semmiképp. A zenekar csak az utóbbi hónapokban kezdett érdemben egzisztálni, de ehhez szükség volt arra, hogy tíz éven keresztül szó szerint a gatyánk is rámenjen. Tavaly év végén például, a lemezbemutató nagykoncertünkön, ­habár telt házat csináltunk, ­a bevételt gyakorlatilag már előre elköltöttük színpadi fényekre, jelmezekre, kifutóra, profi hangtechnikára, vendégzenészeket, valamint zseniális előzenekart hívtunk. Minden bevételt maradék nélkül visszapumpáltunk a produkcióba és cserébe óriásit szólt az egész. Ez az egész egy nagy körforgás, ha energiát, szeretet, vagy akár pénzt adsz önzetlenül­, a többszörösét fogod visszakapni. Nem szabad önzőzni, a raktározás öröméért tartogatni. Merni kell adni a picit, a majdnem semmit és a rohadt sokat is, mindened, amennyid adatott. Csak így működhet.

hvg.hu: Nem mindennapos jelenség, ahogyan együtt élsz a színpadi mondandóddal, ahogyan nem hagyod magára a közönség soraiban sem. Hogyan vált ilyen fontossá számodra a deszkák feletti világ?

P. A.: Nekem ez nem munka: ha nem csinálhatnám, azt hiszem, nagyon beteg lennék. A színpad számomra az öngyógyítás hihetetlen szintje, a saját életem gyógyításának egyetlen módja. Itt nem önfeláldozok, nem vagyok hős, se szent, vagy bármi ilyesmi: ez a dolog, amit napi huszonnégy órában csinálok, gyógyír minden fájdalmamra, esetleges problémámra. Nekem nagyon fontos, hogy érezzem, fontos vagyok az életben valakinek, hogy az én életem hozzáad valamit a világhoz. Igazából a családosdi, anno, nem nagyon jött össze nekem, a közönség pedig talán ezért olyan, mintha egy hatalmas kebelre találtam volna, akiknek odaadhatom a bennem felhalmozódott szeretet.

Egyszer volt egy eset, hogy rászántam magam és elmentem egy pszichiáterhez, akivel végül csak egy jót beszélgettünk. Ő azt mondta, hogy nincs szükségem kezelésre, és amíg színpadon vagyok, nem is lesz semmi problémám. Hogyha azonban nem, akkor határeset, akkor már lehet, hogy kéne némi gumiszobai magány.

hvg.hu: Az, hogy sokáig nem a zenei karrier volt az elsődleges csapásirány az életedben egyben azt is eredményezte, hogy nem lehettél huszonévesen ilyen szinten elismert előadó. Szerinted meddig lehet élni ezzel a szereppel?

P. A.: Van ez a nótánk, a Gyáva forradalmár: "Lőj belém ha félek, ha többé nem remélek, lőj ha már csak vagyok, de régen már nem élek."

A mostani világra sajnos jellemző az élőhalott­-státuszban létező embertípus, akiket nagyrészt a társadalom kényszerít bele ebbe a borzasztó önelnyomásba. Dolgoznak, esznek, isznak, de még családoznak is céltalanul, gépszerűen, szürkén, akár évtizedeken keresztül.

Engem akkor lőjön tarkón valaki, mikor ebben a sorban lát. Mert az eddigi, négy évtizednyi élettapasztalatom ­az­, hogy az összes borzadalommal, sírással és akár nyomorral együtt is fantasztikus dolog élni! Legalább százöt éves koromig folytatnám is, el nem tudom képzelni hogy rosszabb lesz, mert eddig minden mindig jobb lett. Ebben a társadalomban meredek kimondani, de én még az öregedéstől egyáltalán nem tartok. Vallom, hogy ha az ember úgy igazán megéli a dolgokat, akkor nem akar visszafelé gondolkozni, kényszeresen fiatalabbnak lenni. Minek? Azt már kiaknázta akkor. Nagyon jók voltak a nyolcvanas évek, nagyon jók voltak a kilencvenes évek, és rettentően örülök, hogy semelyik sem jön el újra. Én mindig is vágytam az újra, igényeltem az újat. Nekem nem megy az egy helyben toporgás, remélem sohasem fogok révbe érni.

Csatlakozzon a HVG Pártoló Tagsághoz!

Több mint 1 milliós olvasótáborunk zöme már a digitális, ingyenes tartalmainkból tájékozódik. Az ezt lehetővé tevő hirdetéseken alapuló üzleti modellre azonban nagy nyomást helyeznek a technológiai vállalatok és a független médiát ellehetetlenítő politika.
Azért, hogy továbbra is a tőlünk telhető legmagasabb színvonalon szolgáljuk ki olvasóinkat Pártoló Tagsági programot indítunk. Tagjaink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, illetve számos előnyt élvezhetnek.
Csatlakozzon programunkhoz, vagy támogasson minket egyszeri hozzájárulással!