szerző:
Szandtner Veronika
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Megdöbbentő darabot mutat be csütörtökön a Trafo: a chilei Pinochet-diktatúra idején született színészek rekonstruálják szüleik diktatúra alatti életét fotókon, filmeken, leveleken keresztül. Egy színpadon a volt katonai vezető fia, a rezsimet kiszolgáló rendőr gyereke és a kivégzett felkelő nő lánya. A darab rendezőjével, az argentin származású Lola Ariasszal beszélgettünk.

A 17 évig tartó chilei katonai diktatúra során több mint 3000 embert öltek meg, 28 ezret tartóztattak le és kínoztak meg, több mint 200 ezer chilei pedig külföldre menekült. A The Year I Was Born (Az év, amikor születtem) című darabban a 11 különböző családi hátterű színész tárja elénk és vitatja meg mi miért történt, és kik a felelősök.

hvg.hu: A közelmúltban két darabot is készített, amelyek hasonló koncepción alapulnak. A hazájában, Argentínában készített My Life After és a most Magyarországra is elhozott Chiléről készült darabja, a The Year I Was Born ugyanazon a koncepción alapul: a diktatúra alatt született színészek rekonstruálják szüleik életét a dél-amerikai katonai diktatúrák alatt. Mégis, az előbbiben személyesen is érintett, míg a chilei történetben kívülálló volt. Melyiken volt könnyebb dolgozni?

Lola Arias: A My Life After című darabomat 2009-ben készítettem, olyan fiatal argentin színészekkel, akik az 1976-tól 83-ig tartó argentin diktatúra alatt születtek. A darab lényege az volt, hogy a szereplők fotók, dokumentumok és családi filmek segítségével rekonstruálták a szüleik életét. Ezt a darabomat meghívták vendégszereplésre Santiago de Chilébe is, ezzel párhuzamosan pedig csináltam ott egy workshopot, amelyen chilei történetek után kutattam. Olyan szereplőket kerestem, akiknek személyes családi történeteik vannak a 17 éves chilei diktatúráról (1973–1990). Bár a két színdarab koncepciója azonos, Argentína és Chile történelme és társadalma mégis egészen más, ettől pedig a darabok is teljesen különbözőek lettek. Míg Argentínában elfogták és elítélték a katonai vezetőket, Chilében ez máig nem történt meg. A The Year I Was Born 11 szereplőjének teljesen más családi háttere van. Az egyik szereplő édesanyja gerillaharcos, a másik színész apja a szélsőjobboldali mozgalom egyik vezetője volt, a harmadiké egy rendőr, a negyediké tengerész, az ötödik színésznőé értelmiségiek, akik még idejében emigráltak. Egyébként maguk a szereplők sem tudnak megegyezni egymással abban, hogy hogyan meséljék el az ország történetét. Ezek a viták többször is előjöttek köztük a próbák során, ezért leírtam őket és beledolgoztam a színdarabba. A chilei darab szerintem azért lett izgalmasabb, mint az argentin változat, mert számukra a múlt még mindig nyitott kérdés, amely folyamatos vita tárgyát képezi. A darab párbeszédeiből mindenki érzékelheti, hogy még mindig mennyire megosztott a chilei társadalom, milyen különbözően látják a múltat, ki kit hibáztat vagy ítél el.

©

hvg.hu: Mennyi kutatás előzte meg a próbákat?

L. A.: Egy évig tartott az intenzív kutató- és próbaidőszak, amik váltogatták egymást. Én is és a színészek is sokat kutattuk a chilei történelmet, a szereplőknek pedig a családi múltjuknak is jobban utána kellett járniuk. A színdarab kedvéért egy időre a saját családjuk detektívjei lettek, újra és újra el kellett meséltetniük a szüleikkel, hogy mikor mi történt velük a diktatúra alatt, mit csináltak pontosan, amikor ellenálltak a katonai diktatúrának vagy éppen az állami rendőrségnek dolgoztak. Legtöbbjük családjában ez nem volt egyszerű folyamat, sok szülő nem akart beszélni a múltjáról, másoknak pedig fájdalmat okozott újra átélni a történteket. Én viszont minden alkalommal azzal az utasítással küldtem haza a színészeket, hogy a lehető legtöbbet hozzák nekem vissza a családi legendáriumokból. A történeteiket színdarabba gyúrtam. Közben pedig én is olvastam, kutattam Chile közelmúltjáról, s néha éppen én szembesítettem őket olyan hátborzongató történetekkel, amikről addig még egyikük sem szerzett tudomást.

hvg.hu: Hogyan találta meg éppen ezt a 11 szereplőt, miért pont rájuk esett a választása?

L. A.: 2011 januárjában egy nemzetközi fesztiválon tartottam egy workshopot Chilében. Úgy hirdettük meg, hogy bárki jelentkezhetett rá, aki el akarta mesélni a saját családi történetét egy színdarabban. 50-en jelentkeztek, ebből 11 szereplőt választottam ki. A fő szempont az volt, hogy teljesen más családi hátterük legyen. A feltételezésem pedig később be is igazolódott, mindegyik család más szemszögből, érzésekkel élte meg a diktatúrát, és tulajdonképpen ezekből a nézőpontbeli különbségekből rajzolódtak ki a színdarab legdrámaibb jelenetei. 

©

hvg.hu: Hogyan tudta elkezdeni a próbákat ennyi különböző hátterű, politikai meggyőződésű emberrel? Nem volt feszültség például a katonai vezető fia és a megölt anya lánya között?

L. A.: Nem volt egyszerű, de 17 év diktatúra után az emberek már hozzászoktak, hogy ellentétes ideológiai meggyőződésűekkel is beszélgessenek. A diktatúra alatt nem volt ritka, hogy egyazon család egyik tagja gerillaharcos volt, míg a másik a fennálló rezsim lelkes híve. A próbák számomra is egyfajta szociális kísérletek voltak: a szereplők konfrontálódtak egymás nézőpontjaival, s elkezdték a diktatúra éveit a másik szemszögéből is figyelni, rájöttek, hogy mindannyiuk családja másképpen élte meg ezeket az éveket. Voltak, aki belerokkantak és alkoholisták lettek a terror évei alatt, másokat viszont éppen a rezsim megdöntése tört össze és önként emigráltak Venezuelába, hogy továbbra is a megszokott rendben élhessenek.

hvg.hu: Hogyan vélekedtek a szereplők szülei a színdarabról? Hiszen mégiscsak az ő legszemélyesebb családi történeteiket vitték színpadra?

L. A.: A szülőknek máig nagyon különböző véleményük van a darabról. Néhányan iszonyúan mérgesek lettek, az egyik szereplővel például a darab bemutatása óta nem áll szóba az édesanyja. Más szülők éppen ellenkezőleg, büszkék voltak a gyerekükre, megint mások a színdarabot látva elszégyellték magukat. Voltak szülők, akik végig követték a próbafolyamatot, még a barátaikat is elhozták rájuk, mások egyszer sem látták a darabot.

hvg.hu: Annak ellenére, hogy a legtöbb történetből személyes tragédia rajzolódik ki, a darab összességében mégsem depresszív hangulatú. Hogyan tudott Chile sötét közelmúltjából ennyire humoros és ironikus előadást csinálni?

L. A.: A humor egy túlélő-stratégia, humor nélkül bizonyos dolgokat nem tudnál túlélni. A legtragikusabb körülményeknek is van egy abszurd oldala, csak kellő távolságból kell nézned, hogy meg is lásd. Az argentin és a chilei darabomban is sok humor van, mert arra ösztönöztem a színészeket, hogy távolabbról és kritikus szemmel nézzenek a saját családjukra, és ha abszurdnak éreznek egy helyzetet, akkor merjenek nevetni rajta. Erre a távolságra szükségük is volt, e nélkül például Alexandra (az egyik szereplő – a szerk.) nem lett volna képes estéről estére elmesélni, hogyan ölték meg az anyját, Vivi pedig nem tudná mindig elmondani, hogy a rendőr apja máig börtönben ül két ellenálló meggyilkolásáért.

©

hvg.hu: Volt bármilyen konfliktusa chilei politikusokkal a színdarab miatt? Voltak, akik le akarták beszélni önt, hogy megcsinálja ezt a darabot?

L. A.: Érdekes módon éppen az ellenkezője történt. Amikor a jobboldali és baloldali chilei politikusok érzékelni kezdték a színdarab közönségre gyakorolt hatását, mindkét oldalról elkezdtek jönni és megnézni a darabot. Mindenki a támogatásáról biztosított, valójában azonban mindkét oldal a pártja népszerűségének növelésére akarta volna használni a darabot.

hvg.hu: Hány országban tervez még hasonló tényfeltáró darabot?

L. A.: Az az érzésem, hogy ezzel a koncepcióval szinte az egész világot végigjárhatnám, mert kis túlzással majdnem minden országnak volt hosszabb-rövidebb diktatórikus múltja. A chilei darab bemutatása után például azonnal meghívtak Brazíliába és Peruba, hogy ott is csináljak színdarabot az ő történeteikkel, de nemet mondtam, mert egy idő után belehalnék az unalomba, ha folyton ugyanazzal a koncepcióval kellene dolgoznom. A színdarab közönségre gyakorolt hatása viszont nagyon érdekes. Eddig akárhol adtuk elő a világon, mindig úgy mentek ki az emberek a színházból, hogy a saját történeteikről kezdtek mesélni. Számomra ez ennek a darabnak a lényege: kiindulópont egy jó családi beszélgetéshez.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!