Sosem gondoltam volna, hogy egy Steven Seagal-koncerten egy filozófiai gomolyfelhő közepében érzem majd magam. Mit művel ez az ember? Mire kell itt számítani? Mit keresünk mi itt? Ki ad ki erre egy fél minimálbérnyi pénzt? Attól a pillanattól fogva, hogy az amúgy teljesen profi zenekar tagjai hosszas felvezetés után végre a színpadra invitálták a külsőleg John Travolta legmélyebb életszakaszát felidéző, termetes fapofát, valósággal egy tér- és időkapszulába kerültünk, ahonnan a kevesebb mint másfél órás banzáj vége előtt nem volt menekvés.

 

A kicsit túlgondolt Hollywood Music Fesztivál elnevezés igazából kettő darab koncertet takar. Az igazi nagy dobás mindenképpen Hugh Laurie (Doktor House, Fekete Vipera) zseniális zongorista-énekes július 19-i fellépése lesz, azért titkos fegyverként tegnap bevetették az Igazságosztót, a dalai láma kedvenc akciósztárját, az aikido koronázott királyát, Putyin legjobb harcművész barátját, Steven Seagalt és bluesbandáját is.

Bár Seagal igyekszik hangoztatni, hogy ő sokkal hosszabb ideje műveli a gitáros mesterséget, mint a színészkedést, azért mégiscsak a kereskedelmi csatornák késő esti sávja ismertette meg velünk a nevét. Tipikusan azok közé az akciófilmszínészek közé tartozik, akiket már filmjeinek címe alapján illik messziről kerülni. Ezek a filmcímek általában könnyen felismerhetőek: gyakran élnek határozói igenevekkel (Halálra jelölve, Ölve vagy halva, Törvényre törve, Gyilkosságba hajszolva), kedvelik a jelzős szószerkezeteket (Úszó erőd, Lángoló jég, Száguldó erőd, Született pusztító), vagy éppen helyhatározókkal kedveskednek a nézőknek (Tűz a mélyben, A fenevad gyomrában, Terror a tenger alatt). Persze ne tévesszen meg senkit ez a címbéli sokféleség, a végeredmény úgyis mindig ugyanaz.

De most szerencsére nem pofonokat osztani érkezett Budapestre, hanem a nem túl szellemes, ellenben igen lényegre törő Steven Seagal Blues Band frontembereként koncertezni. A Kongresszusi Központ színpadképe viszonylag egyszerű volt: az egy billentyűsből, két gitárosból, egy basszerosból és egy dobosból álló sztenderd társaságot egy hegedűs és három, pódiumra állított vokálos lány egészítette ki. Szegény csajok egyébként az első perctől fogva olyan monoton módon jobbra-balra ringó koreográfiát nyomtak le, hogy azon kellett aggódni, nehogy elfüstöljön a csípőjükbe ültetett elektronika. Egy rövid közönségizgatás után aztán végre színpadra lépett az est hőse.

„Te jó ég, mekkora ez az ember” – kiáltott fel valószínűleg mindannyiunk belső hangja, hiszen még a 2010-es Machetében sem volt így meghízva, és akkor ehhez képest egy Tűzparancs-féle klasszikusban még szinte kis cingár volt. Hátrafordított baseball-sapijával, színesített lencséjű szemüvegével és vágóistvános körszakállával viszont úgy kimaxolta a kilencvenes évek-érzést, hogy kétség sem fért hozzá: ez egy igazi csibész! És akkor a húrok közé csapott.

Nem mondom, egyáltalán nem volt rossz a zene, amit csináltak. Csak éppen olyan semmilyen volt. Ami talán még rosszabb, mintha rossz lett volna. A blues-riffek a helyén voltak, az ütem rendben volt, Seagal hangjától nem kellett sokat várni, de hát ebben a műfajban nem is ez számít – tegye fel a kezét, aki például Hobót a hangja miatt szereti. A Mester egyébként elég jól bánt a pocakján megpihentetett gitárokkal, de ezt harminc-negyven év zenei háttérrel el is vártuk tőle. Egyszerűen valami kis plusz hiányzott, ami annyira nem volt meg, hogy az ötödik szám környékén ránéztem a hárommal mellettem ülő Andy Vajnára, aki akkor már szépen szunyókált a kényelmes székében.

Egészséges zenei esemény helyett egy személyi kultusz övezte sztár modoros házibulijaként lehetett elsősorban értékelni az estét. Ezt tükrözte a tényleg sokszínű közönség összetétele is, egymás mellett ültek a legszebb farmerdzsekijüket felöltő ötvenes blues-arcok és a takaros kiskosztümben érkező, nyolcvan felé közelítő nagyik.

A koncert vége felé felgyorsultak az események: az addig maximum a lábukat rázó, ülő közönség tagjainak kiadta a „feláll és buli”-parancsszót Steven tábornok, és pillanatok alatt átcsapott a mulatság egy olyan önfeledten együtt táncolós jelenetbe, ami a Budapest TV legszebb korszakát idézte. Az utolsó szám közben már az egyik háttérgitáros is úgy ordította a Steven Seagal szópárt az udvariasan lehalkított mikrofonjába, mint azt az amerikai karizmatikus vallási csoportoknál szokás, csak éppen a Jesus Christ névre cserélve.

Ahhoz képest, hogy a jegyárak nem voltak szerénynek mondhatóak (a legolcsóbb tikettért 16 ezer forintot, míg a legdrágábbért 45 ezret kértek), mindössze nagyjából egy óra húsz percig tartott a koncert. És hogy nem adott interjút a művész úr? Hát, egy ilyen buli után biztos kellemetlen dolog lenne olyan kérdéseket hallgatni, minthogy „na és Putyinnal mi a helyzet, Pista?”.