szerző:
Németh Róbert

Több év szünet után új nagylemezt jelentetett meg az elmúlt négy évtized egyik legkülönösebb és legfontosabb könnyűzenei ikonja, az egykori Smiths-frontember, Morrissey.

Az ír felmenőkkel rendelkező, homoszexualitását tulajdonképpen nem titkoló, de önmagát inkább aszexuálisnak valló manchesteri Stephen Patrick Morrissey – aki művészként kizárólag a családnevét használja – a hetvenes évek elején lett zenerajongó. Leginkább a glam és a protopunk, többek közt a szakadtat, a csillogót és a csiricsárét meglehetősen izgalmasan keresztező New York Dolls, majd a punk rock befolyásolta zenei ízlését.

1978-ban a későbbi Cult-gitárossal, Billy Duffy-val The Nosebleeds néven alakítottak zenekart, amely egy év alatt adott néhány koncertet és írt több dalt is, de lemezt nem készített, aztán Morrissey követte Duffy-t a Slaughter & The Dogs zenekarba, de ez még rövidebb liezonnak bizonyult.

A nyolcvanas évek elejére felfüggesztette zenei karrierjét, inkább az írásnak élt, összehozott többek közt egy könyvet a New York Dolls-ról és talán legnagyobb bálványáról, James Deanről (Morrissey másik hőse, Oscar Wilde, ezt ne felejtsük el rögzíteni). Morrissey egyébként harcos vegetáriánus: az amerikai Coachella fesztiválon egy ízben levonult a színpadról, mert megérezte egy távoli grill-pulton készülő steak illatát, s a városi legenda szerint a budapesti Petőfi Csarnokban kijelentette, addig a hangbeállást sem kezdi el, amíg a büféből nem szedik be a rántott húsos és a sonkás szendvicseket.

Morrisseyt a brit New Musical Express minden idők egyik legnagyobb hatású művészének, az ugyancsak nagy hatású amerikai Pitchfork Media pedig a nyugati populáris kultúra elmúlt évtizedeinek egyik legegyedülállóbb figurájának nevezett. 1982 tavaszán ismerkedett meg Johnny Marr gitárossal, és ez a találkozás mindent megváltoztatott. Közösen dalokat kezdtek írni, s szerzői együttműködésük elképesztően gyümölcsözőnek bizonyult.

Különféle próbálkozások után Mike Joyce basszusgitárost és Andy Rourke dobost (egyesek szerint a modern gitárzene Bill Wyman-Charlie Watts-duóját) vették maguk mellé és megalakult a Smiths, a nyolcvanas évek, sőt: minden idők egyik legfontosabb és legnagyobb hatású gitárzenekara. A Smiths nélkül egész biztos, hogy nem ugyanolyan volna/lett volna a Radiohead, a Blur, az Oasis, a Suede, a Pulp, a Killers, a Libertines, Ryan Adams és Jeff Buckley zenéje, de számos, zenéjében nem kifejezetten rokon együttesre – többek közt a nu-metal felől induló Deftones-ra – is hatott a Smiths sajátos világa.

A Smiths öt év alatt tökéletes életművet hozott össze. Előképek (többek közt: Beatles, Rolling Stones, Byrds, T-Rex, David Bowie) zenei hagyományaiból táplálkozó, innovatív gitárzenéjével antitézise volt a nyolcvanas évek szintetizátoros, gépdobos, glamúros dolgainak. Sőt még azt is mondhatjuk, hogy az újromantikának is, hiszen, bár a zenekar erősen filmszerű világát felfestő Morrissey romantikus a maga módján, ám az ő romantikáját nagy adag gúny, irónia és noir tette, teszi sajátossá.

A zenekar összes sorlemeze, az 1984-es The Smiths, az 1985-ös Meat Is Murder, a csúcsmű, az 1986-os The Queen Is Dead, sőt a már a feloszlás árnyékában elkészített Strangeways, Here We Come tökéletes a maga módján. Bátran idecsaphatjuk az élő rádiós stúdiófelvételeket és kislemezdalokat tartalmazó Hatful Of Hollow-t és az ugyancsak kislemezeket csokorba gyűjtő 1987-es The World Won't Listent (amely Amerikában Louder Than Bombs címmel jelent meg). A Smiths 1987-es feloszlása szinte nemzeti gyászt okozott Nagy-Britanniában.

Míg Johnny Marr poszt-Smiths karrierje kalandos, de nem túl erős (zenélt többek közt Bryan Ferryvel, a Talking Heads-zel, a The The-vel, a Pretendersszel, az amerikai art-pop egyik kiskedvencével, a Modest Mouse-zal, majd a Cribs nevű angol indie-zenekarral – akikkel a Szigeten is fellépett –, csinált egy zenekart a New Order frontemberével Electronic néven, összehozta saját együttesét, a Johnny Marr & The Healerst, amivel nem vitte semmire, végül aztán tavaly végre kihozott egy nevéhez méltó szólóalbumot The Messenger címmel), addig Morrissey szólóéletműve ha nem is hibátlan, de rendben van.

Első 1988 és 1997 közti szakaszát erős és gyengébb lemezek tagolták, míg a hosszú szünet utáni, 2004-ben kezdődő háromlemezes második periódusban két erősebb (You Are The Quarry, 2004 és Ringleader Of The Tormentors, 2006) és egy közepesebb lemezt (Years Of Refusal, 2009) jelentetett meg. Időközben (2008-ban) megjelent egy gyalázatosan szerkesztett Morrissey-válogatás is, Greatest Hits címmel – senki ne hallgassa, pláne ne vegye meg, akinek kedves az élete.

Az új, öt év szünet után megjelentetett Morrissey-lemez címe tulajdonképpen nem meglepő, hiszen hozza a szinte (egyszerre) kötelező gúnyt, iróniát, komolyságot és mélységet, az azonban, amit a lemezen hallunk – eltekintve persze az ismerős Morrissey-stíltől – néha meglepő. De ne ilyen sietősen.

A lemezt – melyet Morrissey speciális kisfilmsorozattal harangozott be: új dalai szövegrészleteit a tartalmat aláhúzandó verselve mondja el – a korábban többek közt a Strokesszal, Elton Johnnal, Beckkel és a U2-val dolgozó ismert producer, Joe Chiccarelli gondozta, a felvételek pedig nem Moz szülőhazájában és nem is választott otthonában, Amerikában, hanem Dél-Franciaországban, Saint-Rémy-de-Provence-ban készültek az idei év elején.

A lemezen Morrissey aktuális kísérőzenekara játszik, benne a két kulcsszerző, Boz Boorer és (az 1993-ban egy ideig a Red Hot Chili Peppersben is zenélő, később Alanis Morissette-tel is dolgozó) Jesse Tobias gitárosok, valamint egy új ász, a lemez hangszereléséért felelős billentyűs-multiinstrumentalista, Gustavo Manzur. Ennyit a száraz adatokról.

Ami pedig a lemezt illeti, a World Peace None Of Your Businnessben az a legfontosabb és a legizgalmasabb, hogy olyan, de nem pont olyan, mint egy alapértelmezett Morrissey-nagylemez. S persze természetesen az, hogy az albumon – néhány közepesebb, de egyáltalán nem bántó daltól eltekintve – szinte az elejétől a végéig erős számok jönnek egymás után. A megszokott érzelmes, önirónikus, néhol fájdalmas és egzisztencialista Moz-dalokat elektronikus hangzások és – ami különösen sajátos, elsőre talán meglepő – markáns latin zenei motívumok egészítik ki – utóbbiakról szerencsére nem a modorosság és a ciki, hanem inkább a sanzonok noir világa, vagy a hatvanas évek klasszikus Los Angeles-i zenekara, a beates-pszichedelikus Love juthat eszünkbe.

Miközben a szójátékos The Bullfighter Dies, a definitív Earth Is The Loneliest Planet Of All és a megkapóan személyes Kiss Me a Lot hallgatása közben még egy bátortalan "ollé" is kicsúszhat a szánkon, az album címadó dala a klasszikus Morrissey-slágereket idézi. És nem csak zeneileg, a szöveg különösen klasszikus odamondogatós-morrissey-s: A világbéke nem rád tartozik / Nem szőrözz a részletekkel / Dolgozz keményen és szépen fizesd az adódat / Sose kérdezd, miért / Ó, te szegény kis bolond, ó, te bolond.

Az Istanbul című dal még a Smiths-t is eszünkbe juttatja, az I'm Not a Man pedig összetéveszthetetlenül morrissey-s, finom önvallomás. Az egyébként is erős és megkapó album ráadásul magaslati ponton fejeződik be, hiszen az ismét a Smiths klasszikus dalaira rímelő Oboe Concerto az album egyik legkiválóbb szerzeménye. Nagyszerű, szinte hibátlan visszatérés.