szerző:
Puskás Panni

Bárkibármikor címmel új bemutatóval jelentkezett Pintér Béla és Társulata. A darab csak látszólag szól a dizájnerdrogosok problémáiról, sokkal inkább azt mutatja – egy ÉLET nevű szer által átélt trip során –, hogy miért és hogyan lehetetlenül el a remény.

Még mindig egy Pintér Béla-előadás az adott színházi évad egyik legfontosabb pillanata. Ezt csak azért tartom fontosnak leszögezni, mert ha kritikát fogalmazok meg vele kapcsolatban, akkor a viszonyítási alap nem a teljes színházi szcéna körültekintő vizsgálata, hanem a társulat munkássága, múltja, eddig felmutatott sikerei. Már csak azért is, mert semmi másra nem hasonlít, minden előadás koherens, szuggesztív világ, amibe jó beleragadni egy kicsit, még akkor is, ha befogadása közben mély szorongás vesz rajtunk erőt.

©

A Bárkibármikor egy nagyszerű előadás, ám saját formanyelvén belül kissé biztonsági játéknak érződik: adott egy család, ami ezért vagy azért tragédiára predesztinált, és a tragédia szépen, kiszámíthatóan be is következik. Persze, a gyomorszorító mindig az, hogy a legelső pillanattól a legutolsóig ennek a tragédiának a bekövetkezését várjuk, mint egy görög drámában, de én kicsit vágynék már rá, hogy meglepjen valamivel a társulat.

A színlapon lévő rövid párbeszéd azt sejteti velünk, hogy az előadás a dizájnerdrogosok problémáit fogja feldolgozni. Bedőltünk, és amikor az előadás elején megláttuk a két drogos fiatalt, a szakállas, ősemberszerű fiút (Friedenthal Zoltán) és a szakadt lányt (Roszik Hella), akik felvonultatták az összes sztereotípiát, amit a témában járatlan emberek gondolnak a drogozásról, nos, akkor egy pillanatra a szívemhez kaptam. Gyorsan kiderült azonban, hogy a két alak éppen e sztereotípiák segítségével szolgáltat stilizált, allegorikus keretet a játéknak. Ők ugyanis az ÉLET nevű dizájnerdrogot használják, ami azért érdekes, mert azt gondolhatnánk, hogy akik anyagoznak, azok éppen az élettől szeretnének megszabadulni. De ha kicsit a mélyére tekintünk, látjuk, hogy egy kábítószeres számára az életen kívüliség válik egy idő után az egyetlen lehetséges valósággá.

©

A fiú és a lány beszúrja a drogot, és elkezdődik a nagy flash, az ÉLET, csupa nagybetűvel, de nem az övék, hanem egy másik családé: az amnéziás nagymamáé, az apáé, aki egyedül nevelte fel mozgássérült gyermekét, és a fiúé, aki mégsem akarja feleségül venni kerekesszékes barátnőjét, mert beleszeretett a gyógytornásznőjébe, akivel később az apa kerül közelebbi kapcsolatba.

A lényeg persze – mint minden Pintér-előadásban – itt is az, hogy milyen mélységei buknak felszínre ennek a sokszorosan terhelt viszonyrendszernek. Ezt egyrészt megoldja a feszes dramaturgia, amiben humor és kegyetlenség olyan életszerűen van jelen, hogy a kimondott szavak valóságát egy pillanatig sem kérdőjelezzük meg. Ahol a „bár ne születtél volna meg” nem hatásvadász, amiben a szerelem tényleg megalázó és durva, amint ez az Európa Kiadó számának songszerű beemelésében el is hangzik.

Másrészt viszont a színészi játéktól lesz roppant cizellált ez a világ. Csákányi Eszter amnéziás nagymamája nem egyszerűen elfelejt mindent, hanem összevissza emlékezik. Minden erejét megfeszítve igyekszik részt venni a család életében, ám tisztább pillanataiban belátja, hogy zavar, hogy neki itt már nincs többé helye. Pintér Béla áldozatkész, odaadó apa, aki bármit megtenne a fiáért, vagyis majdnem bármit, mert most szerelmes, ám a boldogsághoz nincs joga, csak az élethez.

©
Bárkibármikor

Pintér Béla és Társulata és az Átrium Film-Színház közös bemutatója

Szereplők:
Csákányi Eszter
Friedenthal Zoltán
Pintér Béla
Roszik Hella
Szamosi Zsófia


Írta és rendezte: Pintér Béla

Következő előadások: október 11., 12., november 10., 11., 12., 13.
színlap

Friedenthal Zoltán „karalízises” mozgássérültje talán éppen azért hiteles, mert nem játssza túl szerepét, mert mozdulatai nagyon konzekvensen ismétlődnek, de nem pakol rá tizenöt lapátnyi érzelmi defektet és egy pillanatig sem sajnálja meg saját figuráját. Ő is választhat élet (vagy realitás) és reményteli vágyakozás között, ahogy az apja: előbbi mozgássérült barátnőjét jelentené, utóbbi pedig a gyógytornásznő iránti reménytelen vágyakozást. A két színésznő állandóan szerepet cserél az előadásban: Roszik Hella és Szamosi Zsófia két csodálatos nő, akik egyforma, fehér ruhát viselnek. Első helycseréjük azért különösen megrázó, mert tudatosítja azt, hogy a kettőjük közti különbség látványra tényleg csak az az egy méter, ami egy kerekesszékben ülő és egy körömcipőben álló nő között van. Állandó helycseréjük pedig értelmetlenné, de ezáltal könnyen definiálhatóvá teszi a reményteli vágy fogalmát: az elérhetetlen birtoklásának vágya ez, ami független a megszerzendő tárgy valódi jellegétől.

A remény a kerettörténetben is megjelenik: az a drog, ami akkor kell, amikor már az élet nem elég nagy flash. Ám van egy kis szépséghibája: nagyon könnyű túladagolni.

Ez történik az apával és a fiúval is, de Pintér ekkor hátralép egyet, az előadás vége egy új történet kezdete. Eljegyzési buli van, részt vesz rajta Csákányi Eszter is, aki abban a kusza előadásban játszik az Átriumban, aminek se füle, se farka, és azt a gondolatot erőszakolja a nézőkre, hogy az életben nincs remény, ki hallott már ilyen hülyeséget. Friedenthal egészséges fiú, aki épp készül elvenni egészséges barátnőjét, amikor vörös ruhában belép az oboatanárnő. A fiú arcán szégyenteljes vágy, a lányén naiv értetlenség, a tanárnőén csábos mosoly, aki aztán el is szalad, mert várja lenn a taxi, de otthagyja maga mögött a lakásban a parfümje illatát, bennünk meg az érzést, hogy ebbe a helyzetbe tényleg bárki, bármikor belekerülhet.

A szerző a Revizor munkatársa.

Részlet a darabból
"- ÉLET-nek hívják azt a cuccot, amit most tol.
- Életnek? Pont életnek?
- Igen. Csupa nagybetűvel.
- Ez egy olyan új dizájner drog, mint a Kati, a Zene vagy a Remény?
- Hát, nem olyan drága, meg nem olyan tiszta, mint a Remény, de szerintem sokkal jobb, mert benne van minden. A Kati, a Zene, a Remény, a Jövő... Minden! Mint az életben! Ez a legjobb.
- Aha! És ez eredetileg műtrágya vagy fürdősó?
- Nem, ez rovarirtó.
- Rovarirtó?
- Hát amennyire én tudom, ez ilyen bolhapor, amit macskákra meg tengerimalacokra lehet szórni.
- Jézus Máriám! És ezt képesek vagytok lenyelni?"