szerző:
Balkányi Nóra

Palya Bea rendszeresen teltházak előtt énekel, nemsokára fellép a Trafóban, a Fonóban, a Müpában. Idén adott ki új lemezt, s a Nővel megnőtt a közönsége. Beszélgettünk arról, mit jelent mainstream előadónak lenni, hogy miért nem akart balkáni cigány énekesnőként nemzetközi karriert évekkel ezelőtt. Most 38, és úgy érzi, a java még hátravan. Interjú.

hvg.hu: Nemrég jelent meg a karácsonyi dalod. Amikor készült, gondolkodtál azon, hogy lehet-e még újat dobni ebben a műfajban?

Palya Bea: Ezt a dalt akkor írtam, amikor Lili (Palya Bea most kétéves kislánya – a szerk.) hathetes volt, pont karácsonyi időszakban feküdtem gyermekágyi lázban. Utólag persze tudom, hogy ez a műfaj nagy szelete a pop- és zenegyártó iparnak, de ez akkor nem volt a fejemben. Inkább impulzusokat követek. Más oldalról beszélek az ünnepekről, mint ahogyan szoktak.

hvg.hu: Erre a sorra gondolsz például:Arcomba mar minden évben szent esti magányom?

P. B.: Igen. Karácsonykor nem szoktunk arról beszélni, hogy egyedül vagyok a fa alatt, hullanak a könnyeim. Pedig sokan megélik ilyenkor a magányt, akkor is, ha elvileg karácsonykor hepinesz van, meg angyalkák, szeretjük egymást, tadadamm... De a klisékkel bajom volt. Az, hogy a klipben ennyi benne van, már kompromisszum eredménye. A rendezőknek írtam tiltólistát, jókat nevettünk, nincsenek hópelyhek, rénszarvasok, télapók. Érdekes, ahogyan ebben a műfajban a giccs határán kell mozogni. Lenne még mondanivalóm az ünnepekről. Szerintem ennek az önismereti útnak, az őszinte dalcsinálásnak van csak értelme. Amikor azt mondom, önismeret – vagy lélek, energia, kapcsolat –, abban nincsen semmi lila. Ezek egzakt fogalmak a fejemben.

©

hvg.hu: Mit mondanál még az ünnepekről?

P. B.: Ott van az ősi réteg, ami karácsonykor például a fény növekedéséről, a napfordulóról, húsvétkor a születés és halál körforgásáról szól. Átalakult az ünnepi struktúra, de ezt a zene még nem követte le. Eljátszanánk, hogy tényleg ünnep van, de ha a nagy átlagod nézed, nem sokan hisznek benne. Most inkább a fogyasztói társadalom ünnepéről van szó. Vannak még kivonulók, mint én is, akik nem vesznek ajándékot és elutaznak.

hvg.hu: Nem csak karácsonykor, amúgy is sokfelé jársz, sokat utazol. Mennyire merül fel benned, hogy kint maradj huzamosabb ideig, vagy angolul énekelj és írj?

P. B.: Nagyon fontosak az engem körülvevő emberek, imádom a barátaimat. Végtelenül kötődöm hozzájuk, mint ahogy a magyar nyelvhez is. Közben ott a zene hídépítő szerepe, a dalszöveget meg le is lehet fordítani. Jelentem, a Szabadon-t például megírtam angolul – nem tökéletes, de megvan. Amikor külföldön koncertezem, akkor is tudok két-három, a dal születéséről szóló mondatot mondani a számok elé, valami saját sztorit. Így a közönség belerakhatja a maga történeteit. Szabadabb, asszociatívabb zenehallgatás ez, de talán attól a pár mondattól erősebb a kapcsolódás. Ezért csinálom az egészet, hogy ne maradjak egyedül. Kapcsolódom magammal, a zenészekkel, a közönséggel – és még fölfelé is lehet dimenzió. Isten, vagy bárhogyan hívjuk. Kinek mi a szimbóluma hozzá.

hvg.hu: A menedzsered, Bodnár Réka a Dalszerzőnek azt mondta, hogy benned van a komoly nemzetközi karrier lehetősége. Mennyire vágysz most erre az irányra?

P. B.: Változatlanul, de itt vannak a praktikus dolgok: úgy döntöttem, maradok valakivel, és szülök egy gyereket. Jó volt itthon gyökeret ereszteni az elmúlt négy évben. Közben úgy tanultam meg itthon lenni, hogy mindig elmegyek és visszajövök. Ez adja az igazi szabadságot, és ez lett kicsit a pályám specialitása. Bizonyos korszakokban nem koncertezem – ennek adtunk nevet is, a „strukturálatlan idő”-t. Részben ilyenkor csapódnak le a dalok alapjait adó érzések. Ebben a szakmában lehet borzasztó egészségtelenül is előre haladni, én organikusan szeretnék.

hvg.hu: Mit értesz ez alatt?

P. B.: Ha belegondolsz, a színpadi lét mindig arról szól, hogy valakik megmondják, milyen vagy. Az, hogy kikiáltasz magadból valamilyen érzést, írsz egy dalt és szépen elénekled, nagyon jó, de látni kell a tükröt, amit a szakma és a közönség rak eléd. Szeretnék ellensúlyt tartani a címkéknek és a dobozoknak. Amikor azt mondom, organikus, arra gondolok, hogy lépésről lépésre menjek: olyan mértékben, amit elbír a szervezetem. Ennyi idősen is meg tud viselni a siker, a pozitív megítélés is megítélés. Mikor azt mondják, hogy ügyes vagyok, és jaj, de szép, az átsegít bizonyos lépcsőfokokon. De önmagában nem táplál. Sok énekest és menedzsert látok idő előtt megfáradni. Én nem szeretnék. Ezért találok ki új dolgokat, írok például prózát. Most 38 éves vagyok, húsz éve énekelek – és úgy érzem, a java még hátravan.

©

hvg.hu: Mondod, hogy a visszajelzések megterhelőek is lehetnek. Éppen az idén megjelent lemezed, a kapcsán nőtt nagyobbat a közönséged.

P. B.: Igen, nagyságrendekkel többen vannak, és hihetetlenül jó fejek. A negatív kritikát is intelligensen fogalmazzák meg. Érzékenység és kedvesség van abban, ahogyan az utcán találkozom velük. Hálás vagyok a sok nem odajövés miatt is – látom a pillantást, de hagynak élni. Ahöz készült zenés videók netes szórásának éppen az volt a célja, hogy többen ismerjenek, és ennek most mindenféle hatása van. Nagyobb például a döntési szabadságom. Abban, hogy mikor milyen fellépést vállalok el, kikkel dolgozom együtt. A zenekaromban is többen vannak, nagyobb csapatot kell irányítani.

hvg.hu: A Quartnak adott interjúdban mondtad, hogy reméled, a dalaidban sokan magukra ismernek, és ez „nem éppen show-biznisz”. Közben szerepelsz tévében is, felléptél például az X-Faktorban, és most beszéltünk ugye a megnőtt közönségről. Mennyiben tartod magad – ha még létezik ez a kategória – mainstream előadónak?

P. B.: Az erősségem a világok közötti átjárhatóság, a hídépítés. Az én nem túl mainstream zenémmel mainstream fórumokon tudok megjelenni. Kicsit olyan ez, mint az álom és a valóság, Budapest és Mexikó összekötése.

hvg.hu: Tehát ez sosem okozott benned konfliktust?

P. B.: Le kell építeni a kategorizálást. Mikor a karácsonyi dalról gondolkodtam, eszembe sem jutott, hogy milyen egy karácsonyi dal. Mivel a nyolcvanas években a népzenén nevelkedtem, persze felmerülnek bennem az ehhez kötő dolgok, de később improvizatív vagy a rádióból szóló popzenét is hallgattam. Ezek keveréke adja ki a dallamvilágot, amit szépnek hallok. Van a zenémben csomó keleties, népies, tradicionális vonal is. Ami egységgé teszi mindezt, az a megnyíló önmagam.

hvg.hu: Miket hallgattál a rádióban? Michael Jackson, Tina Turner szokott felmerülni.

P. B.: Igen, és Whitney Houston. Akik éppen sztárok voltak. Mariah Carey-től a Vison of Love-ot kiskoromban szedtem fel, de addig sem nyugodtam le, amíg a Neotontól a Sandokan szövegét meg nem tanultam a Sokol rádióból. Pedig már akkor elborított a népzene. Misztikus dolog volt, ahogyan kazettáról énekelt egy néni, és közben azt éreztem, ott van velem a szobában.

©

hvg.hu: Ha már kategóriák, téged előszeretettel neveznek népdalénekesnőnek énekes dalszerző helyett.

P. B.: Most jobban tudom, ki vagyok, mit szeretnék – bár ez sosem lezárt folyamat –, így ez már kevésbé zavar. Az igazi erőm nem abban van, hogy elénekelek egy mezőségi népdalt. Szeretem és máig visszatérek a gyűjtésekhez ötleteket, hangzást, tartalékot felszívni, de nem csak ez vagyok. Ella Fitzgerald mondta a jazzről, hogy hát azok is csak dalok. Ha ő valami, akkor dalénekes. Imádom kidolgozni a zenei nyelvet, de az nem létezik önmagáért. Gyakran mondogatok először ritmusokat, énekelgetek dallamokat, viszont igazán akkor válik valami dallá, mikor tartalmat is adok hozzá.

hvg.hu: A menedzsered arról is mesélt, hogy egy francia kiadó balkáni cigány énekesnőként szeretett volna brandelni, de ez számodra nem volt önazonos. Azt mondta rólad, „a mai napig sokszor felmerül benne, hogy ha azt az utat választja, akkor ma talán egy Európa-szerte sokkal ismertebb énekesnő lenne, csak nem biztos, hogy boldog lenne, ennyire szeretné, amit csinál”. Hogyan gondolsz vissza erre a lehetőségre?

P. B.: Majdnem harmincéves voltam már, nem elég fiatal. Talán jobban kellett volna nyomulni, akarni. Nem szerettem volna betagozódni. Azzal kapcsolatban zsigeri ellenállást éreztem, hogy balkáni cigány énekesnőként márkázzanak fel, ez legyen a promócióm alapja. Szerepeltem például Tony Gatlif filmjében (Transylvania – a szerk.), de nem éreztem a magaménak. Emlékszem, hogy kiabált velem Gatlif Monacóban, mikor a hercegnek, Karl Lagerfeldnek és Naomi Campbellnek kellett „cigányos esten” résztvevőként énekelnem. Szerettem volna a saját francia sanzonokból és cigány elemekből összekevert, egyedi dallamaimat játszani, erre mondta, hogy inkább cigányt énekeljek. Beöltöztettek cigányruhába, virágot tűztek a hajamba. Harmincévesen. Mint annak idején nyolcéves koromban, mikor az Intercontinentalban a bagi együttes kis táncosaként szerepeltem, mert jöttek a gazdag céges bácsik folklórműsort nézni. Azt gondoltam, azt a kurva, de eltévedtem egy sűrű sötét erdőben. Nem akartam kelet-európai cigánylányka lenni. Végül eljátszottunk három számot, fogalmam sincs, hogy Naomi Campbell desszertjéhez jól esett, vagy sem. Érdekes tapasztalat volt, de utáltam az egészet.

hvg.hu: Említetted most Bagot, ahol felnőttél. Itt működik a Bagázs, ami a helyi cigányságnak mentorprogrammal, integráltan segít. Ismered őket?

P. B.: Igen. Nagyon szép, amit csinálnak, és borzasztóan örülök, hogy ők vannak. A teleptől tízháznyira nőttem fel. Egy éve mentem megnézni, hogy mi a helyzet Bagon. Kemény, amivé vált. De a Bagázs szuper dolog, és remélem még sok ilyen kezdeményezés fog működni itthon. Nagyon jó példa.

hvg.hu: A ben van egy sorod a családon belüli erőszakról: „Vagyok néha megvert nő is, férje öklét viselő”. A pécsi rendőrségi videóra reagálva – ami azt az üzenetet közvetítette, hogy tehetsz arról, ha megerőszakolnak– nemrég rendeztek Slutwalkot. Felmerül benned, hogy mint ismert énekesnő, csatlakozz ilyen kezdeményezésekhez?

P. B.: Attól a pillanattól kezdve felelős vagyok, hogy kiállok a színpadra. Amit mondok, egyszerűen több emberhez jut el, mintha kávézóban lennék pultos. Ettől még nem különbözöm minőségileg, ez a rendszer velejárója. Ha kiállnék, inkább a melegséggel teli kommunikációért tenném. Aki erőszakot alkalmaz, maga is szenved. Nem vagyok programzenét, „don’t make war”-típusú programszámokat író alkat. Bob Marley akciója jobban tetszett: ő éneklés közben kötötte össze két politikus kezét a feje felett. Egyetértek azzal, hogy ki kell állni az érdekeinkért és megmondani, mit nem lehet. De nekem fontos a lágyság, a humor, az irónia. Nehéz kérdés, hogy miként lehet tömegekhez szólni ezen a módon. Demagógia nélkül. Ez külön szakma. Az XKK (X Kommunikációs Központ – a szerk.) Igazi Férfi Nem Bánt Nőt kampánya például nagyon tetszett.

hvg.hu: Nem sokára a Trafóban együtt zenélsz Gaya Arutyunyannal , januárban pedig a Müpában Boban Markoviccsékkal. Milyen velük együtt dolgozni?

P. B.: Bobanékkal imádok zenélni, Gayát is nagyon szeretem. 2005-ben volt egy szuper moszkvai esténk az A38 körüli fejekkel, ott ismertem meg Gayát. Azóta többször énekeltünk együtt, a Rotfront egyik szigetes koncertjén például vele és Dorkával (Gryllus – a szerk.) a Gay, Gypsy And Jew-t. Biztosan sokat improvizálunk majd. A Fonóban lesz még a Nő december 29-én, azt is nagyon várom.