szerző:
Schranez Rebeka

A Karinthy Színház harminchárom éve működik Buda egyetlen folyamatosan játszó kőszínházaként. A különböző történelmi korszakok beavatkozási törekvéseit mindig sikeresen visszaverve harcol folyamatosan a közönségért és a sikerért. A színházigazgató, Karinthy Márton szerint minden jó darab a máról beszél, és noha szerinte van helyük a kifejezetten politikai színházaknak is, ő nem ezt az utat követi.

hvg.hu: A Karinthy Színház története még a 80-as évekre nyúlik vissza. Mennyire volt más akkor játszani, mennyivel jobban kötötte meg a társulat kezét a politika akkor, mint most?

Karinthy Márton: Az éppen aktuális hatalom mindig megpróbál beleszólni a színház működésébe. Talán pont azért, mert a színház funkcióját tekintve agóra, amely lehetőséget teremt a különböző vélemények megnyilatkozására. Olyan időszak sosem volt, hogy a kultúrpolitika kivonult volna a színházak életéből, sajnos ezzel a törekvéssel szemben nem sokat tehetünk. Ez a szándék néha erősebb, néha gyengébb, de mindig fennáll.

A rendszerváltás környékén volt egy idillikus, paradicsomi állapot, amikor úgy képzeltük, hogy végleg kivonul a politika a színház életéből. Akkor a színházi emberek kicsit meg is ijedtek, hogy ezentúl a politikai mondanivaló talán nem is lesz olyan fontos. Az összekacsintás néző és játszó között megszűnt, hiszen már mindenről nyíltan lehetett beszélni. Így arra gondoltunk, hogy a színház vissza fog vonulni a magánszférába. De aztán a helyzet persze változott. Most az igazgatók kinevezésekor, olykor pedig az előadások hangnemében érezhető a politikai nyomás. A megszűnéstől félelem egyenes út az öncenzúra felé. A remény, hogy ha bizonyos dolgokról nem beszélünk, akkor talán megússzuk. A színházi rendezőknek, az írókhoz hasonlóan elsősorban szabadságra van szükségük az alkotáshoz. Ezután ehhez partnereket és megfelelő közönséget is kell találniuk.

Karinthy Márton
©

hvg.hu: Hogyan tudnak életben maradni a magánszínházak? Milyen forrásokból tudják fenntartani magukat?

K. M.: Nincs túl sok magánszínház. Összesen talán négy működik. A társulatoknak meg kell találniuk a saját védekezési formájukat. Ez jelentheti azt, hogy csak olyan darabokat játszanak, melyekre van fizetőképes kereslet. Másrészt alakulóban van egy törekvés, amely összefogná és képviselné a magánszínházakat, a Magánszínházak Baráti Köre. A Karinthy közöttük is sajátos esetnek számít, hiszen – az esetleges pályázatokon kívül – harminc évig gyakorlatilag semmiféle állami támogatásban nem részesültünk.  Körülbelül három évvel ezelőtt kaptunk lehetőséget arra, hogy bekerüljünk a színházi regisztrációs rendszerbe, melynek révén részesülhetünk a tao- (társasági adó) támogatásból is, amely a mindenkori jegybevételünk 80 százalékát jelenti. Kiemelt színházi státuszba kerültünk, emiatt jogosultak vagyunk némi állami támogatásra is, a fenntartás és produkciós alapköltségek finanszírozására.

Mindehhez azonban saját bevételt kell produkálni és támogató partnereket találni, de ez nem olyan egyszerű. Saját üzleti tevékenység is kell hozzá. Ez minden színháznál másképp működik, a hangsúly mindenhol más és más. A mi speciális helyzetünk abból fakad, hogy nem a pesti Broadway-en működünk, hanem a kelenföldi pampákon. Tehát még azzal is meg kell küzdenünk, hogy „kihozzuk” magunkhoz a nézőket. Ez a színház tényleg a „művészeti pusztaság” kellős közepén, színházilag korábban teljesen ellátatlan terepen, a semmiből született meg. Vagyis minden létező változáshoz, fejlesztéshez, színpadtechnikához, új öltözőkhöz, próbaterem kialakításhoz vagy az előcsarnok bővítéséhez csakis saját tőkét használhattunk.

hvg.hu: Mennyire tud ellenállni annak a színházi trendnek, hogy a bemutatott darabok nagy része aktuális politikai kérdésekkel foglalkozzon?

K. M.: Sikeresen. Mások művészi pályákat építenek ilyen előadásokból, amelyeket felkap a média és sokat beszélnek róluk. Többnyire azonban inkább az a veszély fenyeget, hogy túlságosan is a szórakoztatóipar felé mozdulnak el a színházak, még az úgynevezett művészszínházi társulatok is. Egyébként, ha jól játsszák, egy darab mindig a máról beszél, és természetesen a politikai daraboknak is van helyük a színházi palettán.

hvg.hu: Mi alapján választ darabokat?

K. M.: Mindig a saját intuíciómra hallgatok. Többnyire a színészeken múlik a siker, mert ha állandó társulattal nem is rendelkezem, mindig nagyon tehetséges csapattal dolgozom. A másik szempont pedig, amihez harminchárom év alatt talán kifinomult érzékem lett, hogy színházszakmai viszonylatban melyik darab az, amelynek a bemutatása az adott pillanatban éppen érdekes lehet, megszólíthat-e másokat, hathat-e szélesebb közönségrétegre is. Az idén például a Nyitott ablak törte át az „érdektelenség falát”. Nagyon aktuális a téma, és még jól is szórakoznak rajta. De említhetem Molnár Ferenc Olympiáját is, amelyet sokat játszottak már, de most sikerült egy valóban tökéletes szereposztással bemutatnunk.

hvg.hu: Melyik az a darab, melyet a leghosszabb ideje játszanak vagy játszottak?

K. M.: A Tanár úr, kérem!, amelyet tizenhét évig játszottunk, háromszáz előadásban. Tavaly vettem le a műsorról, mert úgy érezték a színészek, hogy kiöregedtek a szerepeikből. Közben többen végleg itt hagytak minket a nagy öregek közül. Fájdalmasan hiányzik az előadásból Miklósy György, Szabó Gyula. A nagyszerű Keres Emil pedig – örökös Schwicker tanár urunk, akinek hosszú, boldog további életet és egészséget kívánok – már nem kíván színpadra lépni többet. Nélküle ez az előadás már nem lenne ugyanaz. Ebben a darabban egy érettségi találkozó keretében felnőttek emlékeztek vissza a Markó utcai iskolai éveikre.

Mindig a színházcsinálókon múlik, hogy az előadás megérinti-e a közönséget, vagy csak elszenvedi azt. A színpadi csoda megszületésétől függ, hogy egy előadás jó-e, vagy sem. Megérzi az ember, ha egy darab megsebzi, megragadja, elgondolkodtatja vagy felszabadítja. Természetesen van politikai, közéleti színház is, és nagyon színvonalas polgári, szórakoztató jellegű is. A régi Vígszínház semmiféle politikai véleményt nem közölt, „csak” a polgári életet mutatta be, amely a lipótvárosi közönségnek nagyon tetszett, hiszen saját magát látta viszont a színpadon. Ha választani kell, akkor a Várkonyi-féle régi Vígszínház vagy az Ádám Ottó féle Madách Színház hagyományai őrzőjének tartom magam. A saját színházi világomban igyekszem ezt a hangulatot visszahozni, gondolom ez a darabválasztásaimon is pontosan látszik.

hvg.hu: Melyik mostani darab áll közel önhöz leginkább?

K. M.: Egyértelműen a Nyitott ablak, nemcsak azért mert én rendeztem, hanem mert érezhetően aktuális és élvezhető is lett a közönség számára. Hús-vér figurákat ábrázol – furcsa egybeesés, hogy nemrég emlékeztünk meg az I. világháború kitöréséről, és a darab pontosan akkor játszódik. Eredetileg 1912-ben, de én ’14 nyarára tettem, mintha a háború előtti utolsó idillikus pillanatokat mutatná be. Csak apró jelek sejtetik az előadásban, hogy nemsokára, milyen hatalmas katasztrófa történik, és hogy ez mindannyiunkat érint majd. De természetesen nagyon örülök a Róza, a Klotild néni, a Te csak pipálj, Ladányi! és a Szent Péter esernyője folyamatos sikerének is, némelyiket több éve játsszuk már.

©

hvg.hu: Mennyire ad teret a kísérletező színháznak?

K. M.: Ez a színház helyzeténél és státuszánál fogva nem igazán alkalmas a kísérletezésre. De ennek ellenére évek óta mutatunk be formabontó előadásokat Vidovszky György vezetésével, kimondottan az ifjúságnak. A tavasz ébredésétől, Móricz Zsigmond Árvácskáján át, egészen Kosztolányi Aranysárkányáig és a legutóbbi Anne Frank jegyzetekig. Mindegyik más közönséghez szólt. Azt gondolom, hogy nem csak egy réteget kell megfognunk, hanem egyfajta népszínházi jelleget kell öltenünk. Olyat, amely színvonalában és mondanivalójában is élményt nyújt a közönségnek. Erre a legjobb példa a Nők című előadásunk, amely szerintem az elmúlt évtizedekben az egyik legjobb rendezésem. Apám darabjának egy olyan karcosabb előadása született, amely kevésbé hasonlít az andalító polgári színház hangulatára. Ezért nehezebb is előadni, mert szűkebb közönséghez szól.

hvg.hu: A kísérleti színházaknak milyen jövőt jósolna? Meddig működhetnek még?

K. M.: Elég gyászos a helyzet. Láttuk megszűnni a Bárkát, a Budapesti Kamarát, a Szputnyikok, és a Krétakört is, pedig ezeknek olykor fontos kísérleti előadásaik is voltak! Ezek a színházak látszólag kevesebb közönséget vonzanak, hiszen a nézők bőséggel válogathatnak hasonlóan színvonalas műsorokból, előadásokból. Az állami támogatások hiánya, mindegyikünk életére kihat. Szerencsénkre a színházi élet még mindig nagyon színes és aktív a fővárosban.

hvg.hu: Milyen bemutatók kaptak még helyet a Karinthy Színházban idén?

K. M.: Több stílust, például musicaleket, zenés darabokat is befogadtunk. Az egyik ilyen az Apácák, melyet a Hadart Társulat mutat majd be április végén. Ugyanakkor rendeztünk egy saját gyerekdarabot is, A kis herceget, melyet mind a felnőttek, mind a fiatalok nagyon szeretnek. Szirtes Balázs adja elő és meséli el, bábok segítségével. A kétórás előadást a kisgyerekek is lenyűgözve hallgatják. Franciaországban állítólag a Biblia után ez a második legkelendőbb mű! Ez egy újabb lépés lehet a nézőszám növelésére is. Szeretnénk még további, saját, ifjúsági produkciókat is bemutatni, hogy izgalmasabbá tegyük a műsorválasztékot.