szerző:
Hankó Viktor

Több száz koncertet játszik évente az elképesztő technikai készséggel megáldott orosz Gyenyisz Macujev. Múlt héten a Müpában adta elő Rachmaninov III. (d-moll) zongoraversenyét a Nemzeti Filharmonikusok vendégeként. A közönség őrjöngött, többször is visszatapsolták a zongoristát. Mi még a koncert előtt kérdeztük őt.

hvg.hu: Hihetetlenül sok programja van, egyik városból rohan a másikba. Kollégái szerint talán nem is menne ez mindig ilyen flottul, ha az orosz arisztokrata barátja nem adná kölcsön a magángépét időnként. Szóval, hogy tud egyáltalán megpihenni, és egy kicsit kitisztítani a fejét.

Gyenyisz Macujev: A napirendem és a naptáram nem éppen szokványos, ez igaz. Évente kicsit több mint 220 koncertem van. De minden alkalom, amikor felmegyek a színpadra – majdnem minden nap –, nagy segítség számomra. Egyfajta színpadterápia ez nekem. Ami nagyon fontos – nem csak a művészeknek, hanem a közönségnek is. A színpad óriási segítséget jelent, legyen szó bármiről: jetlagről, vagy lázról, akármiről. Kiállok az emberek elé, és minden gondom-bajom megszűnik. Nem ritkán a repülőtérről rögtön a hangversenyterembe megyek, de nem bánom, mert imádom ezt a tempót és ritmust. A koncertek és a közönség hihetetlen energiákat szabadítanak fel, megerősítenek és inspirálnak! Közhely, de tényleg ez éltet! Ha van 3-4 szabadnapom egymást követően, akkor azért elég vacakul érzem magam. 6 évesen álltam először színpadon a szülővárosomban, Irkutszkban. Már akkor úgy éreztem, hogy ez az én igazi otthonom. Mármint a színpad. Az persze ettől még igaz, hogy extrém beosztás szerint élek. Csak márciusban huszonhét koncertem volt, tizenhat különböző nagyzenekarral, két kamarazenekarral, meg még volt két lemezfelvételem is. Néha persze hogy úgy érzem, betelt a rendszer. De most perpillanat teljesen oké vagyok.

hvg.hu: Honnan jön ez az energia?

Gy. M.: Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a szülővárosomból hoztam magammal. Meg a környékről. Például a szibériai Bajkál-tóból. Ez az egyik legmélyebb és legtisztább tó a világon. Minden évben hazalátogatok legalább két alkalommal. Van ott egy fontos zenei fesztivál, meg hát ugye a karácsonyt se feledjük! Ilyenkor mindig szaunázom is egy nagyot. Ez igazi szibériai szaunában! Ami pedig nem vicc. Ez az egyik legerősebb, csak nagyfiúknak! Aztán pedig ugrás a Bajkálba, ami legfeljebb 8 fokos. És soha semmi bajom nem lett ettől. Ez valami varázslat. Hozzá pedig az a leírhatatlan környezet. Elképesztő energiákkal tölt fel. Ha nem töltenék el pár napot Irkutszkban, akkor biztos, hogy képtelen lennék több mint 200 alkalommal színpadra állni.

hvg.hu: Mint mondja, hatéves korától színpadon van. Csodagyerekként kezdte?

Gy. M.: Szerintem én pont jó példa vagyok az ilyen csodagyerekekkel vagy klasszikus zenei szupersztárokkal kapcsolatos sztereotípiák lerombolására. Én ugyanis egy tök normális fickó vagyok. Még mindig. Ha megkérdezi a barátaimat, akkor mind azt fogják mondani, hogy ugyanolyan vagyok, mint 10-15 évvel ezelőtt. Soha nem tudnék kifordulni önmagamból. Képtelen lennék ilyesmire, mármint, hogy ne legyek önmagam. A szibériaiak egyébként is érdekesek ebből a szempontból. Nagyon őszinte, nyitott és igaz emberek. Ez pedig mind nagyon fontos tulajdonság. Muszáj őszintének és önazonosnak, igaznak lenned nem csak a magánéletedben, hanem a színpadon is.

hvg.hu: Nem lehet könnyű ugyanannak a jófej srácnak maradni, ha több mint kétszáz koncerten éltetik az embert minden évben. Szinte mindenhol teltház fogadja, amerre csak jár. Ez azért eléggé zavarba ejtő, nem?

Gy. M.: Dehogy! Ez nagyon inspiráló! Számomra a közönség az első számú kritikus. Persze, az is fontos, mit írnak a kritikusok, de a közönség reakciójánál nincs fontosabb. Oké, valóban szinte minden nap több ezer ember elé kiállok játszani, de igyekszem nem túlértékelni a szerepemet. Igyekszem továbbra is közvetítőnek maradni a közönség és a zeneszerző között. Ilyenkor aztán kifejezetten fontos a közönség támogatása. Bármilyen közönségé. Ezt úgy értem, hogy én mindig igyekszem elhívni a lehető legszélesebb réteget a koncertjeimre, nem csak az ún. „műértőket”. A klasszikus zene ugyanis ezekben az időkben mindenkinek erőt adhat. Zaklatott világban élünk, rengeteg rossz hír vesz minket körbe, sokaknak gondjai vannak a családdal, a párkapcsolattal. De egy hangverseny mindig adhat valami különlegeset. Valami olyat, ami segíthet. Hiszen 100-200 év van egy-egy mű mögött. Sokat érett már ahhoz, hogy valóban segíthessen. Nekem ezek fontos dolgok. De a lényeg az, hogy normális gyerek maradtam. Higgyen nekem! (Nevet)

hvg.hu: Szembefutott már egyáltalán olyan művel, amellyel kapcsolatban úgy gondolta, hogy lehetetlen eljátszani?

Gy. M.: Természetesen mindig vannak újabb és újabb ötleteim a repertoárom bővítésére, amelynek néha vannak akadályai. Nem technikai. Olyan egyáltalán nincs. Hanem inkább arról van szó, hogy nem mindig könnyű megtalálni az utat egy-egy mű lelkéhez. Ha ugyanis nem esel szerelembe egy adott művel, akkor aztán soha nem fogod jól eljátszani a színpadon. Ez nagyon fontos! Sokan felteszik nekem a kérdést, hogy miért pont ezt a programot állítottam össze egy adott estére. És rendre azt szoktam válaszolni, hogy azért, mert különleges kapcsolat fűz azokhoz a zenékhez. Mindegyikhez intim viszony fűz. A technikai oldal pedig? Ahogy arra utaltam is, az egyáltalán nem izgat. Soha, de tényleg soha nem voltak technikai gondjaim.

hvg.hu: Volt olyan, hogy nem volt képes megtalálni egy adott darab lelkéhez vezető utat?

Gy. M.: Ez egy nehéz kérdés. És mindenkinek mást jelent. Mást egy tehetséges, tanult profinak és mást egy pályája elején járó, átlagos diáknak. Mindenesetre az szerintem bárki számára alapvetés, hogy a zenei tanulmányok segítenek felnyitni, felszabadítani a tudatot, az elmét. Sok rejtett képesség és gondolat kerülhet felszínre a zene által, amely mind segítséget jelenthet a későbbiekben. Ez nagyon fontos! Ezért is szoktam azt javasolni a gyerekeknek, a fiatalabb generációnak, hogy menjenek zeneiskolába, és aztán ott találják meg a saját hangjukat, játszanak a maguk örömére. Ne a nagy színpadra vágyjanak, a hatalmas közönségre, hanem fedezzék fel a zenén keresztül önmagukat! Ha ugyanis megpróbálsz eljátszani valamit, akkor előbb-utóbb sokkal különlegesebbhez jutsz majd, sokkal többet kapsz.

hvg.hu: Hogy találkozott a jazz-zel?

Gy. M.: A jazz az én kettes számú szerelmem. A klasszikus zene a feleségem, a jazz pedig a szeretőm.

hvg.hu: Nem féltékeny a felesége?

Gy. M.: Minden alkalommal az (nevet). De ennek ellenére nagyon hasznos számomra, mert ilyenkor mindig improvizálhatok a színpadon. Az improvizálás pedig fontos a klasszikus zenében is. Ilyenkor több lehetősége van az embernek arra, hogy kifejezze önmagát. Nekem is megvannak a magam átiratai, értelmezései. Ez azonban nem csak a zenéről szól, hiszen a rögtönzés motívumait, az ihletet az életből merítem. Ilyenkor képzeletben elrepülhetek mondjuk Párizsba, egy gyönyörű lánnyal.

hvg.hu: Miért emeli az ég felé a kezeit az előadások után?

Gy. M.: Na, ez tényleg egy nehéz kérdés (nevet). Amikor ugyanis a színpadon vagyok, sosem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy mi is történik, vagy mi fog történni pontosan. Minden alkalom olyan, mintha először állnék közönség előtt. Teljesen mindegy, hogy mennyi koncert van a hátam mögött. Ez nagyon fontos! Vegyük például azt, amit Budapesten adok elő, Rachmaninov III. zongoraversenyét. Több mint 400 alkalommal játszottam már ezt a művet szerte a világban. De minden alkalom, amikor előadhatom ezt a darabot, olyan, mintha az első lenne. Ez egy hihetetlenül zseniális mű! Az első téma az kapásból a klasszikus zenei irodalom egyik legnagyobb témája. És gyakorlatilag improvizálni fogunk. Nincs is igazán szükségünk a próbára. Hiszen ott van ez az isteni zenekar, meg persze maga Kocsis Zoltán, aki zongoristaként személyesen is számtalanszor játszotta már ezt a művet. Minden hangjegyet betéve tudunk, oda-vissza. Egy szinte teljesen új értelmezés születik majd ott abban az adott pillanatban a színpadon. Együttműködünk, együtt lélegzünk, együtt mozgunk. Ez aztán abszolút csapatmunka!

hvg.hu: Milyen viszony fűzi Rachmaninov előbb említett művéhez?

Gy. M.: Ez az én belépőkártyám. Az első téma az maga az élet. Minden benne van. Ez a zongoraversenyek királya. Nagyon összetett! Valaki egyszer megszámolta a hangjegyeket. 50 ezerig jutott. Még egyszer tehát: 50 ezer hangjegyből áll a darab! Azt hiszem, hogy ez simán rekordnak számít. Egyébként pedig persze, hogy szinte az összes Rachmaninov-művel különös kapcsolatom van, hiszen én vagyok a Rachmaninov Alapítvány művészeti igazgatója. Korábban nem ismert műveit játszhattam el és rögzíthettem Rachmaninov saját otthonában, a saját zongoráján eljátszva. A 20. század egyik legkülönlegesebb személyisége volt ő.  Zseniális volt zongoristaként, zeneszerzőként és karmesterként egyaránt. Ráadásul jó ember volt. Akinek borzasztóan hiányzott a hazája, a falusi háza. A művei tele vannak nosztalgiával. Azok meg aztán különösen, amelyeket az Egyesült Államokban írt. Megható darabok, megható énekhanggal. Ő ugyanis valójában énekelni próbált a zongora segítségével. Az ő énekét igyekszem továbbadni.