szerző:
Bicsérdi Ádám-Németh Róbert

Sokáig titkolták, hogy készül, sőt azt mondták, hogy soha nem lesz belőle semmi, most mégis itt van: 12 év után ad ki új albumot, s 16 év után első alkalommal jelentetett meg eredeti felállásában új dalokat tartalmazó nagylemezt az elmúlt 25 év egyik legfontosabb angol zenekara, a Blur. Meghallgattuk, megírtuk.

"Surprise is the new leak" – a kortárs popbizniszben a meglepetésszerű lemezmegjelentetés az újalbum-kiszivárgás. Másfelől mostanság egy albumfelvezető kampányt a hónapokon át folyamatosan adagolt új dalok jelentik. Így mire egy nagylemez megjelenik, a közönség már akár a lemez felét és az összes vonatkozó háttérinfót ismerheti.

A Blur esetében ez úgy nézett ki, hogy nem csak öt új dalt, azaz közel a lemez felét hallhattuk stúdióváltozatban, hanem a zárt körű, a Youtube-on közvetített koncerten és az ott készült rajongói videók nyomán tulajdonképpen a The Magic Whip összes új dalát is megismerhette a közönség. S bár néhány héttel ezelőtt egy kamu lemezváltozat is kiszivárgott a netre, az igazi albumverzió is korábban jutott el a rajongókhoz, mint a hivatalos digitális és fizikai példányok – nem is véletlen, hogy a zenekar néhány nappal ezelőtt az iTunes-on meghallgathatóvá tette a 12 új dalt.

©
A Blur körüli elmúlt két év
A Blur elmúlt két évét igen gazdagon illusztráltuk itt, a hvg.hu oldalon. A 2003-ban szétesett, majd a 2009-es nosztalgiaturné után 2012-ben ismét visszatért zenekarral 2013 augusztusában a Szigeten készítettünk interjút. Beszámoltunk a frontember, Damon Albarn nagyszerű 2014-es albumáról, meséltünk a most megjelent nagylemez különleges és titokzatos előtörténetéről, és hírt adtunk az új dalokról és a különleges, zárt körű elő-lemezbemutató koncertről.

A 12 új dalt, mely minden Blur-rajongó reménye szerint nem tizenkettő-egy tucat. Nos, igen, egy lemezkészítő-alapfelállásában bő másfél évtized után visszatérő zenekar esetében (mely ugyan készített három új számot az elmúlt években, ezt, ezt és ezt, de az azért mégsem egy teljes album) az alapkérdés az, hogy volt-e, van-e értelme. Hogy egy óvatlan mozdulattal nem rombolják-e le saját legendájukat. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy a zenekar annyira nehezen állt kötélnek, és olyan sokáig várt, halogatott, majd végül a legnagyobb titokban készítette el az új nagylemezt.

Az albumot hallgatva egyértelmű, hogy a sok ködösítés és tagadás oka minden bizonnyal nem is az önbizalomhiány lehetett. Sokkal inkább az, hogy a négy tagot is meglepetésként érhette a felismerés: különösebb erőlködés és rájuk nehezedő nyomás nélkül írtak egy a mai mezőnyben is kiemelkedő albumot. Hiszen kétségeink ne legyenek, a Blur aligha ment volna bele egy félmegoldásba. Olyan kevés zenekarnak adatik meg második esély, bolondak lettek volna nem élni vele – ilyen dalok birtokában.

Ez a tizenkét szám egyfelől sok mindent felmutat a Blur-diszkográfia legjobb pillanataiból, de másfelől szerencsére sokkal több is ennél: párlata az elmúlt tizenegy-két évnek. Rímel Albarn projektjeire a Gorillaztól a tavalyi szólólemezig, és végre a zenekarra jellemző hangzás kulcsfigurája, a csodabogár Coxon a 2003-as Think Tankkel ellentétben ezúttal fejben is ott volt a dalszerzésnél és a felvételeknél. Annál a lemeznél mindenki találgatta, vajon hol penget párat, most azonban már az első számban felismerhető zaklatott és izgága gitárjátéka. Coxonnak ráadásul sikerült a Blurt az élvonalba juttató lemezek (Modern Life Is Rubbish, Parklife, The Great Escape, Blur) producerét, Stephen Streetet is bevonnia a közös munkába.

Persze ahhoz, hogy igazán ihletett album szülessen kellett még egy különleges összetevő, és ezt az albumot felvezető reklámhadjáratban sem győzték hangsúlyozni a tagok: Hongkong megélése, a véletlen "ottragadás" (egy elmaradt koncert miatt öt napot stúdióztak) volt az igazi katalizátora a négy tag között újra bemoccanó kémiának. Damon Albarn sokszor és sokhelyütt emlegette, hogy a The Magic Whip David Bowie berlini periódusára hajaz – s, ha úgy vesszük adott is a párhuzam: Hongkong a jelen idő, a modern világ és a Távol-Kelet Nyugat-Berlinje. Egy valószínűtlen városállam-metropolisz beágyazódva egy hatalmas idegen testbe.

Az ázsiai túrán születő számok így talán csalódást okozhat azoknak, akik egy homogénebb, "igazi blurös" anyagra számítottak, de ez legyen az ő bajuk. Ugyanis szinte felsorolni is nehéz, mi mindent idéz Albarnék "fagyis" lemeze. Mert bár a Blur védjegyévé váló, pattogós vagy angolosan flegma, azonnal felismerhető dalok is itt vannak – főleg a Parklife-lemezt idéző Lonesome Street, az Ong Ong (amivel a Blur megírta a maga Ob-la-di Ob-la-dáját), vagy a blur-punkos I Broadcast – a The Magic Whipben, ahogy mondtuk, ott lapul az elmúlt tizenkét év is – szerencsére, tegyük gyorsan hozzá.

Albarn például nem állta meg, hogy ne tisztelegjen fájóan alulértékelt szupergrupja, a melankólia különböző stációit dalba foglaló The Good, The Bad and The Queen előtt legalább egy számmal (New World Tower), és, hogy ne csempésszen némi Gorillazra jellemző hangulatot is az összképbe a soulos Ghost Shippel.

De azt is nehéz nem észrevenni, hogy a Blur a kortárs, főleg a tengerentúli történésekre is odafigyelt az elmúlt időszakban. A There Are Too Many Of Ust akár az Arcade Fire is énekeltethetné közönségével stadionkoncertjein, és örömteli módon, a zenekar nem félt olykor eltávolodni a hagyományos gitárzenei megoldásoktól sem. Nekik aztán főleg nem kell magyarázni, hogy a legjobb popdal először mindig nagyon fura. Így például elsőre töltelékszámnak tűnhet az Albarn-szólólemezét idéző Ice Cream Man, vagy az elsőre blöffnek tűnő Go Out, ezeknek is megvan a maguk szerepe a sok réteget felvonultató lemezen.

De mindez talán csak megágyaz az album közepén (nem is véletlenül pont itt) felcsendülő, epikus Thought I Was A Spacemannek, melyet akkor is az év dalai között emlegetnénk, ha egy suhanc, feltörekvő tinibanda írta volna, és a címét az észak-koreai fővárostól kölcsönző, éteri magasságokba emelkedő Pyongyangnak, meg a szívbemarkoló, albumzáró, country-gitáros Mirrorballnak.

A The Magic Whip így aztán tényleg a modern, színes neonfényekben úszó, látványos, ám mégis csak a nagyvárosi ember magányának tökéletes metaforáját jelentő Hongkongot idézi. Ámulunk a sokszínű kavalkád láttán, miközben pontosan érezzük, a felhőkarcolók és a csúcstechnika hidegsége nyújtja a tökéletes környezetet a befelé figyeléshez.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!