Kádár, Biszku és Münnich: hogyan zajlott az 1956-os megtorlás?

Kádár, Biszku és Münnich: hogyan zajlott az 1956-os megtorlás?

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Szegő Iván Miklós

A kádári megtorlásért viselt történelmi és jogi felelősség egymástól elkülönítendő. A történészek nem szólhatnak bele a bíróságok dolgába - ez a Biszku-perről hangzott el többször is azon a keddi, június 16-ai konferencián, amelyet Nagy Imrére, az 56-os forradalom mártír miniszterelnökére emlékezve tartottak.

„Június 16-a kettős emléknap. Az 1958. június 16-ai kivégzés a kádári megtorlás jelképévé vált, amely egyszerre szolgálta a társadalom pacifikálását, az elrettentést és a berendezkedő hatalom bosszúvágyának kielégítését. De ahogy a Kádár-rendszer születése 1956 vérbefojtásával kezdődött, úgy a diktatúra összeomlása ’56 mártírjainak újratemetésével teljesedett ki. Június 16-án így a rendszerváltozás egyik legkatartikusabb, szimbolikus pillanatára is emlékezünk” – mondta Nagy Imre, a mártír miniszterelnök kivégzésének évfordulójáról egy keddi konferencia megnyitójában Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) elnöke.

„Katartikus pillanat volt a 89-es újratemetés, de a katarzis elmaradt” – reagált a tanácskozás első előadója, Rainer M. János történész, az Eszterházy Károly Főiskola egyetemi tanára, az 56-os Intézet vezetője, amikor a Nagy Imre-pert és utóéletét elemezte. A múlt feldolgozása ugyanis több szempontból sem sikerült teljesen. Így például a rituális tisztázás, „tisztánlátás” elmaradt: a diktatúra bűneit nem sikerült a nyilvánosság előtt megtárgyalni. Rainer nem is elsősorban a felelősségre vonásról beszélt, hanem például a kárpótlás részlegességéről, a teljes átvilágítás elmaradásáról, bár elismerte, hogy a rehabilitáció sikeres volt.

©

Ami a kádári megtorlást illeti, Rainer kiemelte, hogy Nagy Imre kivégzése az utolsó klasszikus sztálinista kirakatper volt, amely azért volt paradox jelenség, mert a sztálinista perek általában birodalmi elvárásoknak próbáltak megfelelni, ám ezúttal Kádár János személyes hatalmi érdekei domináltak. A szovjet, a hruscsovi vezetésnek éppen ellentétes érdekei voltak 1958-ban, a nemzetközi enyhülési politika idején.

Rainer felidézte a korabeli szovjet vezetés legfelsőbb szintű dokumentumait, amelyek szerint „kemény, de nagylelkű” ítéletet vártak. Kádár azonban nem tartotta magát ezekhez a birodalmi elvárásokhoz, és a Thalio-elvet, azaz a „szemet szemért, fogat fogért” elvet alkalmazta. Személyes antitézisét, a forradalom mellé álló kommunista vezetőt, Nagy Imrét pedig pláne nem akarta életben tartani. Ennek megfelelően kivárta, amíg az aktuális szovjet érdekeket nem sérti, és Nagy Imrét kivégeztetheti – összegezhető röviden Rainer előadása.

Ugyanakkor Rainer, továbbá a hvg.hu-nak nyilatkozó Földváryné Kiss Réka, valamint az összes felszólaló történész, így például Zinner Tibor a Veritas Történetkutató Intézetből vagy Horváth Miklós a Terror Háza Múzeumból (és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemről) egyetértettek abban, hogy a történészek és a jogászok feladata más és más. Mindez a folyamatban lévő bírósági ügy, a Biszku-per kapcsán került a legtöbbször szóba.

A volt kommunista belügyminiszternek, Biszku Bélának a kádári megtorlásban játszott szerepét régóta vizsgálják a jogi fórumok – erről Gellért Ádám, az első feljelentést megtévő nemzetközi jogász részletes előadást tartott –, de a procedúra eddig csak vontatottan halad. A haladás szó is túlzás azonban, Gellért számos elutasított feljelentésről, több megkezdett eljárásról, a nyilvánosság előtt még nem ismertetett ügyészségi indoklásokról számolt be, ráadásul a Biszku-perben éppen az elmúlt hetekben helyezték hatályon kívül az elsőfokú döntést és döntöttek az eljárás újrakezdéséről.

A NEB elnöke, Földváryné Kiss Réka a per kapcsán azt hangsúlyozta lapunknak, hogy az adott korban Biszku nem csupán belügyminiszter volt, hanem a legfelsőbb pártvezetés tagja is. Márpedig ebben az időszakban a pártállami vezetés, egy testület döntött. Ezért lehet történelmi, politikai felelősségről beszélni, de a pártállami iratok jogi értelmezése a jogászok feladata, nem a történészeké.

Beszédében pedig úgy fogalmazott, hogy „az 1956-ban szovjet segítséggel hatalomra került rezsim vezető politikusai, élükön a rendszer névadójával, Kádár Jánossal – és a napi hírek szereplőjével, Biszku Bélával – személyesen is felelősek az 1956 utáni megtorlásokért. Ez a felelősség a megismert dokumentumok szerint mind történelmi, mind politikai tekintetben megkérdőjelezhetetlen.”

Ennek kapcsán felidézte Biszku elhíresült mondatát is az állampárt legfőbb testületében, a Politikai Bizottság 1957. decemberi ülésén: „a politikai jellegű cselekményeknél sok az enyhe ítélet, és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma”. Ezt mások is megismételték, ráadásul kontextusba is helyezték.

Mikó Zsuzsanna, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója arról beszélt, hogy Biszku és Münnich Ferenc folyamatosan vitáztak egymással. (Münnichről tudni kell, hogy ő volt a kádári rezsim első éveinek „erős embere”, és Moszkva majdnem őt jelölte ki első számú magyar vezetőnek 1956 novemberének elején, csak az utolsó pillanatokban döntöttek Kádár mellett.)

Ma már borzalmasan hangzik, de Biszku és Münnich 1956 után szinte egymást vádolták azzal, hogy a másik által irányított szervezetek miatt halad lassan a megtorlás. Münnicha belügy lassúsága miatt támadta Biszkut, utóbbi pedig a bíróságokra mutogatott – magyarázta Mikó, aki történész-kutatóként is foglalkozott az adott korral.

Ehhez adatokkal csatlakozott Bikki István, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főosztályvezetője, aki szerint nem dolgoztak lassan a belügyi szervek, hiszen 1957 májusára már csaknem 40 ezer embert tartóztattak le. Erről maga Biszku számolt be előterjesztőként, élőszóban az akkori pártvezetésnek, jóllehet saját, írásos előterjesztésében még csak 33 ezer ember letartóztatása szerepelt. Tehát olyan sebességgel haladtak az őrizetbevételek, hogy az írásos előterjesztés elkészítése közben is hétezer embert tartóztattak le.

©

Ezek az adatok a Münnich–Biszku-rivalizálás fényében válnak érthetővé, amiről Mikó is beszélt. Sőt, Kádár időnként még őket is „túllihegte” a megtorlás kapcsán, erről Zinner Tibor beszélt. M. Kiss Sándor, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese viszont azt az esetet idézte fel, amikor Kádár egy tanácskozáson – Biszku felvetésére! – azt javasolta, hogy Déry Tibort még nem kéne letartóztatni. Másnap mégis őrizetbe vették az 1956-ban aktív szerepet vállaló írót. M. Kiss szerint ez azt bizonyítja, hogy a dokumentumok alapján nem lehet mindig pontosan és logikusan követni az események zajlását, és még Kádár akarata sem feltétlenül érvényesült egy kollektív testületi döntésnél.

A megtorlás, illetve Biszku szerepe kapcsán a korabeli bíróságok, a bírók és az ügyészek szerepe is szóba került. Zinner Tibor ennek kapcsán felvetette, hogy a bírók és ügyészek a jelenlegi jogszabályok szerint nem ítélhetők el korábbi ítéleteik, vádirataik alapján, de szerinte ezen a büntetőjogi szabályozáson akár változtatni is lehetne. Gellért Ádám szerint a környező országokban és Németországban volt példa arra, hogy a kommunizmus idején jogsértő módon zajlott büntetőeljárások miatt elítéltek felelős poszton lévő jogászokat.

A szerző az 1956-os Intézet munkatársa