Mit mondott Szent István a jövevények befogadásáról?

Mit mondott Szent István a jövevények befogadásáról?

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Szegő Iván Miklós

Szent István király fiához, Imre herceghez intézett hatodik intelme nem csupán augusztus 20., az államalapítás ünnepe miatt érdekes. S bár az első magyar király mostanában óriásplakátokon díszelgő gondolata „az egynyelvű ország gyengeségéről” nem az üldözöttek befogadására utalt, István nem volt idegenellenes, amit a keresztény térítés és az államalapítás körülményei is bizonyítanak.

A Magyar Kétfarkú Kutyapárt (MKKP) és a Vastagbőr ellenplakátkampányával a kormány „menekültriasztó” hirdetéseire reagált. A kétfarkúak azt állítják a plakátjaikon Istvánra hivatkozva, hogy „az egynyelvű és egyszokású királyság gyönge és törékeny”. Ezzel gyakorlatilag a menekültkérdésben Szent Istvánt a kormány mai politikájával állították szembe. Ám az ezeréves idézetek aktuálpolitikára való felhasználásakor érdemes elolvasni (esetleg: elolvastatni) az eredeti szövegeket is.

Előrebocsátjuk: bár Szent István nem menekültek (vagy hasonlóan nehéz sorsú korabeliek) befogadására gondolt, az első magyar király uralkodását a mai kormány sem használhatja a saját propagandájának megtámogatására. Első királyunk ugyanis az egyházszervezés és uralmának megszilárdítása érdekében tényleg támaszkodott idegenekre, ha ezek nem is „menekültek” voltak. (Az István, a király rockopera Alföldi Róbert-féle verziója pedig nemrégiben ezeket az idegeneket állította be aztán még cifrábban, de ebbe most tényleg nem bonyolódunk bele.)

1. Mit mondott Szent István?

Kezdjük tehát az elemzést az MKKP-plakátok jelentéstani problémáival. A feliraton ugyanis a kétfarkúak Istvántól azt idézik, hogy „az egynyelvű és egyszokású királyság gyönge és törékeny”. Egyetlen gond van csupán Szent Istvánnal: fiának, Imre hercegnek nem magyarul írta az Intelmeit. Innentől kezdve pedig a klasszika-filológusoké a terep. A középkori latin szövegek értelmezése külön tudományág. E tudomány állásának megfelelően változik ezért, hogy „éppen” mire gondolt Szent István. Az biztos, hogy erre: „Nam unius linguae uniusque moris regnum inbecille et fragile est.”

A ragozott alakokat nem magyarázva: nam (mivel, merthogy), unius (egy), linguae (nyelv), -que (és), moris (szokás), REGNUM, inbecille (itt: gyenge), et (és), fragile (törékeny), valamint est (van) latin szavakból áll a mondat.

©

A regnum szónak óriási jelentősége van a szövegben. Ezt első látásra mindenki királyságnak, országnak fordítaná (mármint aki latinul tanult valaha), de a Laudátor blog 2009-es bejegyzése szerint elképzelhető, hogy – a szövegkörnyezet miatt (erre alább visszatérünk még) – inkább csak királyi udvart, udvartartást jelent.

Bár a blogszerző sem bizonyos ebben, elsőként tehát felvethetjük a filológiai problémát, hogy István királyunk esetleg nem az egész országában, hanem a saját királyi udvarában tartotta jónak, ha különféle nyelveken beszélő és eltérő gondolkodásmódú emberei vannak. A vitát itt nem tudjuk eldönteni, csak felhívtuk a figyelmet egy érdekes problémára, amelyen vitatkoznak a szakértők.

2. Kinek a bejövetelére, befogadására gondolt Szent István?

A hatodik istváni intelem egésze a vendégek befogadásáról szól, és egy másik fordítás (Kurcz Ágnesé) alapján az eleje így hangzik: „A vendégek s a jövevények akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén. Hiszen kezdetben úgy növekedett a római birodalom, úgy magasztaltattak fel és lettek dicsőségessé a római királyok, hogy sok nemes és bölcs áradt hozzájuk különb-különb tájakról.” Aztán ez is olvasható: „Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti.” Ezután következik a kétfarkúék által idézett mondat az egynyelvű országról, királyságról, esetleg királyi udvarról.

Az istváni intelmekben tehát a vendégek a római királyokhoz érkező „nobiles et sapientes”-hez, azaz „nemesekhez és bölcsekhez” hasonlatosak. Vagyis Szent István itt inkább a kor katonai és tudományos elitjére gondolhatott, korántsem az akkori menekültekre (vagy hasonló sorsú emberekre, üldözöttekre). Ez a „nobiles et sapientes” kifejezés jelzi, hogy talán mégiscsak a királyi udvarba való befogadásról van szó, nem az egész királyság „nemesekkel és bölcsekkel” való feltöltéséről. Minthogy ők fegyvert (arma) is hoznak a külföldiek elrettentetésére, látszik, hogy István a befogadást nem feltétlenül a legbarátságosabb módon gondolta, és célja a külső erők (ellenségek?) elriasztása is lehetett. Nyilvánvaló, hogy itt teljesen más a helyzet, mint a mai menekültáradat idején. Szent István esetében tehát nem nagy tömegű külföldi befogadásáról van szó.

3. Ki írta Szent István Intelmeit?

Szent Asztrik
©

Nem Szent István maga – ez nem vitás. Mai szóval élve, akár egy „bevándorló” vagy „migráns” is írhatta, aki történetesen érsek lett, és Szent Asztriknak hívták. De ez szintén egyáltalán nem biztos.

Ez is régi probléma, nagyjából úgy összegezhetjük az erről folyó vitákat, hogy egy talán a német kultúrkört is ismerő, latin műveltségű, szinte kétséget kizáróan egyházi személy készítette az Intelmeket. És ezt a személyt Szent István instruálta. Tehát István hatása nem vitatott a szakértők között. A korban pedig senki nem várta el egy uralkodótól, hogy maga körmölje le, akár még a fiának szánt legjobb gondolatait se.

Integrálni azért kellett a különböző népeket – Szent Istvánnak is!

E három probléma láttán azt hihetnénk, hogy Szent István gondolatait meghamisítja a mai ellenkampány. Ezt sem állíthatjuk azonban teljes bizonyossággal, hiszen az első magyar uralkodó tényleg támaszkodott külföldiekre, a középkori Magyarország erejét pedig éppen az adta a legsúlyosabb válságok közepette (vagy sajnos, néha csak utánuk), hogy képes volt befogadni más népeket. (A történelmi Magyarország 1526 és 1920 közötti felbomlásáról viszont biztosan állíthatjuk, hogy azért is következett be, mert a magyar elit képtelen volt integrálni az itt élő nemzetiségeket.) Mindenesetre azt megállapíthatjuk, hogy Szent István korában sem csak a magyarok éltek a Kárpát-medencében. Ezeket a népeket kellett Istvánnak integrálnia királyságába.

Itt azonban annyi bizonytalanságról van szó, hogy csak nagyon óvatosan fogalmazhatunk meg feltételezéseket. Rendkívül vitatott kérdés például a Szent István korabeli magyar-szláv együttélés. Ez erősen kapcsolódik az István segítségére ideérkezett nyugati hittérítők és katonák szerepéhez. Ennek a legfőbb bizonyítéka az egyház- és az államszervezés, amelynek kezdetét a kutatók részben már István apjához, Géza fejedelemhez kötik.

Az István-kori konszolidáció, az itt lévő népek békés integrálása nagy fontosságú lehetett. Györffy György történész szerint a magyar-szláv együttélés a Kárpát-medencében István korára már legalább száz éve tartott. A lakosság jelentős része érthetett a magyar mellett szláv nyelveken is.

Pogányokat térített István, vagy csak Rómáért küzdött a bizánci rítusúak ellen?

Amikor tehát István kiépítette az egyházszervezetet, akkor külföldi segítségre támaszkodott. A magyar királynak ekkor Nyugat és Kelet között kellett döntenie: a római rítusú vagy a bizánci kereszténységet választja. Minthogy Bizánccal más magyar törzsek vezetői jobb viszonyt ápoltak, így Géza és István vonala, a későbbi Árpád-ház keleten a „másodhegedűs” szerepébe kényszerült volna. Ezért az erdélyi gyula leverése is összefüggött azzal, hogy az erdélyiek inkább a görög rítusú, keleti kereszténységet pártolták, és hatalmi ellensúlyt képezhettek volna az Árpádokkal szemben.

István király győzelme 1015-ben Bizánc szövetségeseként Keán bolgár vezér fölött
©

Géza és István viszont a római rítus átvételével és annak erőltetésével megerősíthették a magyar törzsek feletti hatalmukat. A római pápánál pedig senki nem előzte meg őket. Ezért választhatták a Nyugatot, és így a külföldi hittérítőket. Akiknek egyáltalán nem biztos, hogy pogányokat kellett térítenie. Ennek bizonyítéka, hogy az államalapítás környékén létrehozott esztergomi érsekség egyházmegyéje nem a Dunántúlon van, jóllehet Esztergom városa ott található, hanem a mai Szlovákia területére nyúlt át döntően.

A Dunántúlon ugyanis korábban is lehetett már egyházi központ. Például a talán görög rítust követő Veszprém (a név egyébként feltehetően bolgár eredetű) foglalta el egyházmegyéjével annak a területnek a jelentős részét, amely elvileg Esztergomnak is juthatott volna.

A bolgár hatásra már nem is emlékszünk

Az Istvánnal küzdő unokatestvér, Vazul neve – Györffy György szerint is – arra utal, hogy görög rítusú kereszténységet vett fel. Vitatott viszont, hogy az István, a király rockoperából ismert Koppány pogány vagy bizánci keresztény volt-e. Kristó Gyula történész ez utóbbit gyanította egyébként (bár Koppány apját még pogánynak tartja), így István küzdelme a különböző tartományurakkal nem feltétlenül a pogányság, hanem a bizánci rítusú kereszténység ellen irányult.

István tehát nem a kereszténység, hanem a latin-római rítusú kereszténység, a pápa főhatósága alá tartozó egyház megteremtéséért harcolhatott e teóriák szerint. Ennek értelme pedig a magyar törzsek közötti hatalmi harc lehetett. Ehhez volt szüksége I. Istvánnak német lovagok (Vecellin, Orci, Hont és Pázmány) segítségére, és ezért kerülhetett a német eredetűnek tartott Hont-Pázmány nemzetség kulcspozícióba az Árpád-korban.

Még egyszer a szlávokról és integrálásukról

Mindez ugyanakkor a belső elitharcokon kívül tényleg szolgálhatta a részben pogány népesség keresztény hitre térítését is. Itt megint csak az idegen segítségre volt utalva Szent István. Györffy György szerint a római rítusú, nyugati (német, vagy németek révén küldött) hittérítők tehát abból a körből kerültek ki, akik – ha már magyarul nyilvánvalóan nem beszélhettek – legalább az itteni szlávokkal szót érthettek. Ezért sokan a mai Ausztria területéről a karantán (mai szlovénhez hasonló) szláv nyelvjárást beszélték. Ez a nagyrészt spekulatív teória a nyelvészetben ugyanakkor súlyos bizonyítékokat hagyott maga után.

Nézzünk néhány példát, ami a mai szlovén, esetleg horvát eredetre utal. Bárki beírhatja a Google-fordítóba, hogy ellenőrizze a „keresztel” szavunkat (ami egy hittérítőnél talán nem volt ritka tevékenység). Egyből „kidobja a gép” szlovénül: krstil (azaz körülbelül: krösztil). A bérmál ige szlovén megfelelője birmati, de egyes horvát nyelvjárásokban bermati. A kereszt is régi szláv eredetű szavunk, akárcsak a malaszt vagy a (királyi) palást. Bár azt, hogy melyik szláv nyelvből kerültek a magyarba ezek a kifejezések, nagyon nehéz megmondani. (Ráadásul a régió összes nyelvét befolyásolták a kereszténység latin és német eredetű kifejezései, ezért is bonyolult az oknyomozás.)

Vagyis Géza fejedelem és István hittérítési akciói a magyar-szláv etnikai-lingvisztikai vegyülés máig is kimutatható nyomait hordozzák a magyar nyelvben.

A magyar nyelv megőrizte a szláv népesség hatását az államszervezésben is. A megyék élére kerülő ispán és a szláv zsupán szó rokonsága szintén a magyar-szláv együttélést bizonyítja az istváni, korabeli „közigazgatási reform” idején. A hadrendben István ugyancsak sajátos integrációt hajtott végre: bár sok német lovag szolgált a seregében, a harci tevékenységet továbbra is „magyar módra” irányította. Így a hagyományos hadrendet megőrizve, erős sereget épített ki.

Vagyis István király hagyománya ma is érvényes: tényleg integrálni kell ahhoz a különböző népeket, népcsoportokat, hogy erős legyen egy ország, még ha nem is kell mindig aktuálpolitikára lefordítani a magyar állam megalapítójának a bölcsességeit.

A szerző az 1956-os Intézet munkatársa.

Hozzászólások