szerző:
Balla István - Bicsérdi Ádám - Németh Róbert

Hiába tarolta le megint a zenei világot Adele, az igazán izgalmas produkciók épp hozzá képest voltak sokkal merészebbek. 2015 olyan év volt a zenében, amikor főként az önazonosság és a személyesség eredményezett kiemelkedő dalokat. Tovább folytatódott a női dalszerzők előretörése (listánkban hét önálló női előadó is szerepel), és különösen fontos időszaka volt ez a hiphopnak, főleg, hogy az év - szerintünk - legjobb lemeze újradefiniálta a műfajt.

20. Alabama Shakes: Sound & Color (Spotify, Deezer)

Az énekes-gitáros Brittany Howardra épülő alabamai zenekar második albumával gyakorlatilag tarolt: vezették Billboard-listát, több kategóriában jelölték őket Grammy-re, fesztiválkedvenc zenekarrá nőtték ki magukat. Ahányszor hallgatja az ember ezt a 12 dalt, annyiszor fedez fel benne más-más hangulatot. Az énekesnőt leggyakrabban Janis Joplinhoz hasonlítják (pedig ő nem nagyon szereti az ilyen összehasonlításokat), és valóban, például a Miss You című dal simán lehetne egy Joplin-opus. Más pillanatok mintha a Led Zeppelin- vagy Jack White-univerzumából pottyantak volna ide. Aztán, ha egy kicsit nem figyelünk, felsejlik Prince, vagy David Bowie hatása is. Miközben ez alapvetően egy blues-soul-funk-rock turmixból összegyúrt világ, ami nagyon ismerős, ugyanakkor nagyon is egyedi. Brittany hol sikítós-őrült, hol angyali, hol dögös bluesos hangja felülírja, továbbviszi és aktualizálja ezeket a hatásokat. (BI)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Faith Healer - Cosmic Troubles

19. Laura Marling: Short Movie (Spotify)

Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy Laura Marling generációja egyik legtehetségesebb dalszerző-énekesnője, a Short Movie-val viszont még magához képest is szintet lépett. Kevesen mondhatják el ezt magukról, de 25 éves korára, az ötödik nagylemezzel a háta mögött már most kerek életművel rendelkezik.

A Short Movie egy súlyos személyes és alkotói válság feldolgozásának eredménye: elektromosabb-zenekarosabb és egyszerre karcosabb meg elszálltabb, mint elődjei. Fantasztikus, ihletett, személyes, emlékezetes munka. A szívhez szól, nagyon. S, persze átviszi azt a bizonyos lécet. (BÁ/NR)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: U.S. Girls - Half Free

18. Majical Cloudz: Are You Alone? (Spotify)

A Majical Cloudz zenéje - melyről, hogy ismert kortárs példákat citáljunk, többek közt az xx miniatürizmusa, James Blake soulos finomsága, vagy Lorde személyes elektronikus popzenéje juthat eszünkbe; utóbbinak előzenekara is volt a páros - puha, többrétegű szintetizátorszőnyegeivel valóban úgy borul a hallgatóra, mint valami puha, mágikus felhő, aminek nincsenek pontosan látható vagy meghatározható kontúrjai, amibe belekavarodunk és el is veszhetünk benne. Dalaik - melyek olyan klasszikusokat is felidéznek, mint az REM, a Depeche Mode, a Eurythmics, vagy Leonard Cohen - finomak és érzékenyek, s miközben a háttérben finoman kotyogó dobgépeikkel persze egyáltalán nem táncosak, és nem is vidámak, mégsem végtelenül lehangolóak - épp egy bizonytalan félmosoly, csipetnyi humor és egy kis remény választja el őket a szomorúságtól. Boldog, szomorú dalok, hogy Kosztolányit idézzük. (NR)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Benjamin Clementine - At Least For Now

17. Blur: The Magic Whip (Spotify, Deezer)

A Blur titokban elkészített, 12 számot tartalmazó, Hongkong ihlette új nagylemeze egyfelől sok mindent felmutat a Blur-diszkográfia legjobb pillanataiból, de szerencsére sokkal több is ennél: párlata az elmúlt tizenegy-két évnek. Rímel Albarn projektjeire a Gorillaztól a tavalyi szólólemezig, és végre a zenekarra jellemző hangzás kulcsfigurája, a csodabogár Coxon - a 2003-as Think Tankkel ellentétben - ezúttal fejben is ott volt a dalszerzésnél és a felvételeknél. Damon Albarn sokszor és sok helyütt emlegette, hogy a The Magic Whip David Bowie berlini periódusára hajaz – s, ha úgy vesszük adott is a párhuzam: Hongkong a jelen idő, a modern világ és a Távol-Kelet Nyugat-Berlinje. (BÁ/NR)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Gaz Coombes - Matador

16. Ezra Furman: Perpetual Motion Picture (Spotify, Deezer)

Egy ilyen év végi listában természetesen vannak szubjektív elemek, de közben arra is próbálunk figyelni, hogy az adott album mennyire fontos, mennyire mutatja a jelenidőt. Ráadásul többen állítjuk össze, olykor nagyokat vitatkozva. Mindez valamennyire kiszűri, hogy kizárólag a személyes kedvencek kerüljenek fel. Ha nem lenne ez a „minőségbiztosítás”, akkor az én személyes listám élére 2015-ben Ezra Furman lemeze kerülne.

Ő volt számomra a nagy rátalálás. Pedig van már mögötte néhány zenekarral és szólóban felvett album is. Egészen hihetetlen, ahogy ez az amerikai srác visszakalauzol a hetvenes évek elejére, a Lou Reed-féle 1972-es Transformer és a David Bowie-féle Ziggy Stardust-világba, miközben időnként belefér némi new waves pimaszkodás, vagy Rocky Horror Picture Show-féle kabaré-rock and roll is. Mindezt – a szerencsésebbek novemberben Bécsben láthatták is – abszolút természetességgel, kirobbanó energiával, mérhetetlen szabadsággal, és igen, ez is hozzátartozik, női ruhában vezeti elő. (BI)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Toro Y Moi - What For?

15. Lana Del Rey: Honeymoon (Spotify, Deezer)

Mára rég leomlottak a falak a mainstream és az underground világ között – az öntörvényű Lizzy Grant végtelenül szomorú és végtelenül szép világa egyikbe sem férne bele, s épp ezért mindkettőnek egyik élharcosa. A világát leírni hívjuk ide Térey Jánost, aki a - szintén idén megjelent csúcsregényében - A Legkisebb Jégkorszakban sok más popzenei utalás mellett hosszasan értekezik Lana Del Reyről is. „A maga nemében tökéletes,/Mint egy Chandler-krimi vagy egy Lynch-film,/De mindkettőnél néhány fokkal édesebb./…/És ő dalolja el, legyezőszerűen több tételben terítve szét/Egyetlen témáját, a szépség széttöretettségét,/Vagyis a férfi általi elhagyatottságot;/Egyet tud, de azt nagyon, sose fog mást kitalálni.”

A Honeymoon megjelenésekor mi is ezt az „egyet tud, de azt nagyont” emeltük ki, de megjegyeztük azt is, hogy ez a lemez valaminek a vége, egy olyan pont, aminél azt a bizonyos hangulatot-imázst-tónust már nem lehet tovább tolni, egy olyan hely, ami a dolgok színének és visszájának pengeéle, egy olyan kontextus, ami akár paródia is lehetne. De nem az. (BI/NR)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Florence & The Machine - How Big, How Blue, How Beautiful

14. Torres: Sprinter (Spotify, Deezer)

A Scott Mackenzie néven anyakönyvezett 1991-es születésű georgiai gitáros-dalszerző-énekesnő második nagylemeze egyfelől monokróm, másfelől azonban kifejezetten széles hangulati skálán mozog. A fekete-fehér számtalan árnyalatába belefér Kate Bush boszorkányos artpopja, a PJ Harvey-t és ihlető Patti Smith vallomásos art-punkja, a grunge-os-garázsos gitársmirgli (melyről itt-ott egy kortárs, Courtney Barnett is eszünkbe juthat), Nick Cave poszt-poszt-blues dalszerzése, a country-folk sötétebbik oldala, vagy éppen az amerikai dél "gótikus" irodalmi hagyománya is. Nagyszerű lemez, ráadásul benne van a még jobb folytatás lehetősége is. (NR)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Waxahatchee - Ivy Tripp

13. Joanna Newsom: Divers

A Divers bizonyos értelemben konvencionálisabb mint az előző két emblematikus Joanna Newsom-lemez - nincsenek rajta őrült hosszú dalok, az egész album pedig összesen 11 dal, 52 perc -, ugyanakkor ott van rajta minden, ami miatt Newsom generációja egyik legfontosabb alkotója. Ha azt mondom, a zenéje varázslatos, akkor persze a modorosság nevű pocsolya szélén toporgok, de tényleg ez van: Joanna Newsom zenéje varázslatos. Van ugye a hárfás mesebeli finomság, meg a gondos figyelemmel felvitt zenei színek-régetek, csilingelésekkel, búgásokkal, pendítésekkel, meg mindenféle miniatürista mütyürkékkel. Van az énekesnő nettó tünderhangja. És legfőképpen van az az összehasonlíthatatlan zenei-hangulati kontextus, ami szinte semmi másra, leginkább csak önmagára hasonlít. (NR)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Alela Diane & Ryan Francesconi - Cold Moon

12. Julia Holter: Have You In My Wilderness (Spotify, Deezer)

Julia Holter popzenéje amolyan aligpopzene, határeset. Popdalok mindenféle más hatásokkal keresztezve, kamarapop-darabok a nem nagyon kommerciális fajtából. A nem nagyon kommerciális, azonban nagyon megkapó fajtából. Légies, áttetsző, színes zene.

A valahova Kate Bush és Laurie Anderson közé belőhető művész most látta elérkezettnek az időt ahhoz, hogy egy könnyedebb lemezzel jelentkezzen, de mielőtt azt hinnénk, ez árulás lenne a részéről, le kell szögezni, Holter nagyon is önazonos maradt. Akár azt is mondhatnánk, most is csak tovább kísérletezett: kipróbálta, milyen, ha jobban ragaszkodik a dalformához. (BÁ)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Björk - Vulnicura

11. Deerhunter: Fading Frontier (Spotify)

A Bradford Cox vezette atlantai gitárzenekar sohasem kiszámítható lépéseiről volt híres, de most feltűnően puha, tőlük szokatlanul szellősre hangszerelt lemezt írtak. Az persze félig csak vicc volt, amikor Cox azt nyilatkozta, hogy az INXS-t idézi majd a hangzás, de az tény, hogy a garázs mocskából és sötétjéből kijött a szabad levegőre a Deerhunter, és mintha a Fading Frontier az önpusztítást követő, első, tiszta este zenéje lenne. A meglepő albumra még psych-funk-himnusz és a Panda Beart idéző elektronikus tündérmese is jutott. (BÁ/NR)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Panda Bear - Panda Bear Meets The Grim Reaper

10. Beach House: Depression Cherry / Thank Your Lucky Stars (Spotify, Deezer)

A zenekar ugyan külön kezelte a két lemezt (a másodikat meglepetésként hozták ki röviddel a Depression Cherry után) mégis muszáj együtt tárgyalni őket ebben a listában. Az ok egyszerű: mindkettő külön-külön is itt szerepelne a top húszban.

Victoria Legrand és Alex Scally duója mindig is kilógott kicsit az indie-kedvencek mezőnyéből titokzatosságával és lecsupaszított, szinte csak szintire és gitárra támaszkodó hangzásával. Míg korábbi lemezeikkel jobban kitárulkoztak (ez meg is hozta a kereskedelmi sikert), ezúttal a korai időszakukra jellemzően újra elcsendesedtek, és még sötétebb árnyalatú hangzással bújtak elő a stúdióból. Ez a besötétítés, ez az intimebb világ pedig még mindig iszonyat jól áll a Beach House-nak. (BÁ)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Youth Lagoon - Savage Hills Ballroom

9. Viet Cong: Viet Cong (Spotify, Deezer)

Ami a kortárs gitárzenét illeti, nem könnyű újat mondani, a kanadai Viet Congnak mégis sikerült: a zenekar boszorkánykonyhájában ugyanis könnyen megfér egymás mellett a légkalapáccsal diktált ritmus akár egy finom szintifutammal is. Dalt nehéz is kiemelni az albumról, mert mindegyik szám egyszerre izgága és dallamos, fülsértő és fülbemászó – hangozzon ez akármekkora ellentmondásnak is. A bátortalanabbaknak a kvázi-sláger Continental Shelfet ajánljuk, de ha valaki a lemezét Budapesten, az A38-on is bemutató Viet Cong vadabb oldalával kezdene, akkor annak a tizenegy perces, záró zajtámadást, a Death című szerzeményt javasoljuk. (BÁ/NR)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Ought - Sun Coming Down

8. Kurt Vile: b'lieve I'm goin' down (Spotify, Deezer)

„I’m an outlaw” – énekli Kurt Vile új lemezén, azon a lemezen, amelyen most már tényleg felül áll minden (popzenei) törvényen, és nagy ívben tesz az aktuális trendekre. A b'lieve I'm goin' down éjszaka működik igazán, hiszen maga Vile is ekkor vette fel dalait Amerika legkülönbözőbb szegleteiben.

Kim Gordon (a Sonic Youth legendás zenésze)  találóan jellemezte a b’lieve i’m goin down-t, amikor azt írta, a dalokban ott van az egész kontinens dalszerzői hagyománya. Vegytiszta Amerika ez, számos példakép beidézésével (Randy Newman, Nick Cave, Tom Petty és még nagyon sokáig lehetne sorolni), de azon a bizonyos egyedi Kurt Vile-szűrőn áteresztve. (BÁ)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Jessica Pratt - On Your Own Love Again

7. Jamie XX: In Colour (Spotify, Deezer)

2015 nyarát egyértelműen Jamie XX nyerte meg. A minimalizmusával és intim dalaival hódító the XX zenei felelőséről lehetett tudni, hogy tud ő a fekete-fehér  helyett színesben is gondolkodni, de arra azért kevesen számítottak, hogy pont az ő számai, mixei fognak szólni az összes valamirevaló fesztiválon.

Jamie XX tehetségének minden árnyalatát bemutatja ebben a tizenegy számban. És itt nem csak arról van szó, hogy a tizenegy dal sokszor hangulatban elüt egymástól, hanem arról, hogy akár egy dalon belül is rengeteg apró réteg teszi még árnyaltabbá az összképet. A tánczenei alapok persze felismerhetőek, főleg a UK garage és a house, de valahogy az egész lemez nem táncba, sokkal inkább egy belső utazásra csábít. (BÁ)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Floating Points - Elaenia

6. Father John Misty: I Love You, Honeybear (Spotify, Deezer)

Father John Misty, azaz Josh Tillmann lett a legfőbb arca annak a dalszerzői vonulatnak, amiről év vége felé derült ki, hogy a hetvenes évek után újra fénykorát éli. Persze Tillmann lenne az első, aki hevesen tiltakozna az ellen, hogy ő lenne az okos, felnőttes, ironikus soft-rock elsőszámú sztárja, olyan előadókkal karöltve, mint Tobias Jesso Jr., vagy az idén ebben a műfajban kimagaslót alkotó Jim O’Rourke.

Mégis érezhetően megizmosodott ez a színtér, de Tillmann a többiekhez képest provokatívabbat, merészebbet alkotott a nagyívű, koncepciózus Honeybearrel, melynek dalai – könnyen kikövetkeztethető – nagyrészt feleségéhéhez íródtak, kettejük viszonyát boncolgatják humorral és éleslátással. Az album vége felé érkező Bored in the USA-tól és a Holy Shittől pedig még sokadjára is elakad a szavunk. (BÁ)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Jim O’Rourke - Simple Songs

5. Sufjan Stevens: Carrie & Lowell (Spotify, Deezer)

A felemelő Carrie & Lowell - mely címét Stevens anyjának és mostohaapjának keresztneveitől kölcsönözte - visszatérés a gyerekkorba, visszatérés az anyához, visszatérés korai albumainak tiszta, egyszerű, folkos hangzásához, másfelől egy összefüggő dalciklus hitről, életről, halálról, magányról, szeretetről és a szeretet hiányáról (az ihlet, ha úgy tetszik, az ok, a dalszerző-énekes édesanyjának 2012-ben bekövetkezett halála). Egy elképesztően és megrázóan gyönyörű lemez a tíz évvel ezelőtt kiadott csúcsmű, az Illinois dalszerzői színvonalán. (NR)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: SOAK - Before We Forgot How to Dream

4. Empress Of: Me (Spotify, Deezer)

Kis késéssel észleltük ezt az egészen személyes, kitárulkozó, elektropopos albumot, amiről már korábban is leírtuk: ilyennek képzeljük el a jövő popzenéjét. Kiszámíthatóság helyett meglepő, mégis fülbemászó megoldásokat, gagyi szövegek helyett átélhető és megjegyezhető sorokat, egyszer használatos slágerek helyett később is bátran elővehető számokat találunk szinte kivétel nélkül a Me-n.

Az Empress Of mögött álló Lorely Rodriguez 2015 egyik legnagyobb felfedezettje, aki Patti Smith emblematikus Horses lemezborítóját idézően pózol a borítón. Ez a párhuzam egyáltalán nem túlzó. Aki egyedül képes a dalszerzéstől egészen a keverésig ilyen minőséget produkálni, abból még bőven lehet Patti Smith kaliberű ikon. (BÁ)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Grimes - Art Angels

3. Courtney Barnett: Sometimes I Sit and Think and Sometimes I Just Sit (Spotify, Deezer)

Kicsit countrys, kicsit bluesos, kicsit punkos, garázsrockos zene, ausztrál lazaság, semmi faxni. Barnett olykor már-már nyeglén kántálja, de ha kell, néha üvölti az amúgy nagyon is szellemes, ironikus szövegeit – ezt írtuk még tavasszal az akkor kijött debütáló albumról. Azt is megjegyeztük, hogy az ausztrál énekes-gitáros-zeneszerző zenéje és egész lénye olyan, mintha mindig is ismertük volna, mintha hétvégente lejárnánk a próbáira, ide a sarokra. És ez azóta sem változott, pedig bejárta a világot - óriási koncert adott például a Glastonburyn, a Melbourne Fesztiválon pedig lenyomták Patti Smith Horses című albumát -, dalai a berobbantak a legkülönbözőbb toplistákra, sőt, őt magát Grammy-re jelölték. Egyszóval nem csak az év legfontosabb debütáló albumáról van szó, hanem az év egyik legjobbjáról. (BI)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Sleater Kinney - No Cities To Love

2. Tame Impala: Currents (Spotify, Deezer)

Kevin Parker, a Tame Impala mögött álló zenész/producer/stúdiómágus vett egy lakást, ahova berendezett egy komplett stúdiót, elvonult a világtól, és egymaga megírta és felvette az év egyik legfontosabb albumát. Azt a szokatlanul kitárulkozó lemezt, amely teljesen új (leginkább elektronikuszenei) színeket hoz az eddig is elég gazdag Tame Impala-hangzásba, s amely – kétség sem férhet hozzá – végérvényesen a mainstream világba katapultálja a pszichedelikus rock rétegvalóságából érkező produkciót. (BÁ/NR)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Pond - Man It Feels Like Space Again

1. Kendrick Lamar: To Pimp a Butterfly (Spotify, Deezer)

A To Pimp A Butteflyról már megjelenésekor sejteni lehetett, hogy hatása jóval túlmutat majd egy egyszerű hiphoplemezén. Először csak a kortárs jazz felé kacsintgató alapok és a műfajtól szokatlanul mély önelemező, önmarcangoló szövegek tűntek fel, aztán amikor már aktivisták kiabálták az Alright refrénjét, egyértelművé vált, hogy egy úttörő és műfajok között cikázó nagylemezen túl népi hős és példakép született (hogy ezt hogyan éli meg a 11 Grammy-díjra jelölt előadó, ebből a friss interjúból derül ki).

Kendrick Lamar bátrat húzott, de 2015 klímája neki kedvezett: ma úgy tűnik, a közönség épp a hiteles, a zenén túl is minőséget képviselő előadókra harap. Lamar már-már próféta lett, akit például iskolákba hívnak, hogy a gimiseket támogassa az önkifejezésben. De a nagy szavak és tettek mögött ott az önirónia is szerencsére: az Alright emlékezes videóklipjének végén lelőtt Lamar elvicceli saját halálát. Simán gúnyt űzhet magából, hiszen nagyot lépett a halhatatlanság felé. (BÁ)

Ha tetszett, ezt ajánljuk még: Vince Staples - Summertime '06