szerző:
Prieger Zsolt

Adott egy fiatal zenefilozófus, amolyan dekonstruktőr, vagy még inkább összerakó, aki persze filmzenéket is ír, s akinek legújabb albuma és a hozzá készített zavarbaejtő klip úgy kísérletezik a popkultúra elemeivel, hogy egyszerre kiált orvosért és borul az alkotó lábai elé a nemzetközi zenekritika.

A Bling Ring egy nagymenők kirablására szerveződött tini-rablócsapat volt Los Angelesben, akik többek között Orlando Bloom-ot és Paul Oakenfoldot is sikerrel szabadították meg felesleges luxustárgyaitól.

Sofia Coppola filmet is csinált a tolvaj-sztoriból, zeneszerzőnek pedig a bevezetőben már sztárolt emberünket, Daniel Lopatint kérte fel, aki ugyan orosz emigráns szülők gyermekeként sosem kereste a könnyű meggazdagodás útját, a bűnét meg főleg nem, hacsak nem nevezzük esztétikai bűncselekménynek a korábban már publikált zeneszámok részleteinek brutális lelassítására vagy éppen felgyorsítására, kíméletlen összedarabolására és fantáziadús újraösszerakására szakodosott kollázstechnikát.

Mindenesetre a már Massachusetts-ben született Lopatin, aki számtalan neves kortárs popkulturális ikonnal is együttműködik, leginkább a zenei tudmányos fantasztikum kategóriájába sorolható projektjével, az Oneohtrix Point Never-rel csinál olyan dolgokat, amik hallgatható dalok és jövőbemutató zajcsapások egyszerre.

Mert hiába csinált zseniális dolgokat Tim Hackerrel, vagy csodálkozhatunk azon, hogy hova is tolta ki a 80-as évek végi mutáns pop és az ipari ambient határvidékét Joel Forddal közös lemezein, legutóbbi kísérletük gyümölcse a lenyűgöző Channel Pressure című album, az OPN ver mindent, ami az agyament elektronika zászlaja alatt az utóbbi időben megszületett.

Ami pedig Lopatin eddigi fő művét, a Warp-nál 2 hónapja megjelent Garden of Delete-et illeti, eligazodni is lehetetlen mindabban az utalástengerben, amit a sokszor szórakozott tudóst alakító orosz zúdít visszadátumozott blogposztokban, titkozatos Twitter-bejegyzésekben.

Utóbbiakból tudtuk meg azt is, hogy a cím első betűi nem véletlenül a GOD-ot adják ki, és ha már Istennél tartunk, akkor azt is meg kell említenünk, hogy az albumnyi zenedarab főszereplője nem más, mint Ezra, egy földönkívűli tini. Igen, Ezra, vagyis Esdrás, akárcsak az ószövetségi próféta, aki könyvében a babiloniai fogságból való megszabadulás krónikása. A menekülés, megmaradás, identitáskeresés témáit körbejáró Lopatin egyszerre pusztító, haragos, már-már metálos és templomi orgonás, manipulatív és hiperérzékeny, épp mit diktál pillanatnyi hangulata.

A lemezről kimásolt Sticky Drama című track zavarbaejtő, erős videója pedig überelt minden 2015-ös zenés mozgóképet, valódi beteg csoda

 

Lopatin érdekes interjúalany: ezt a beszélgetést a Vice magazin rögzítette, szó esik benne édesapja által is - igaz, még Leningrádban - használt szintetizátoráról és fura munkamódszereiről is.

És hogy lássuk a zenei hatás kontinensek közötti szabad áramlását és a hazai alkotókra gyakorolt Lopatin-hatást, a Vice-videointerjú volt az, ami más pályára állította a kiváló budapesti Farbwechsel kiadó fiatal producerét, Saint Leidal-t is.

Persze, hogy az orosz származásról egyből beugró partizán-kártyát se hagyjuk kijátszatlanul, a végére jöjjön egy aktuális hír: a Soundgarden-Nine Inch Nails-turnéra meghívott szokásosan megbízhatatlan Death Grips helyére is beugró Lopatin legutolsó filmes munkája a Partisan című film volt, melynek Vincent Cassel a főszereplője, és a változatosság kedvéért kölyökkorú merénylőkről szól, melyben oroszunk egyszerre vonultatja fel pravoszláv egyházzenei élményeit és megszokott kortárs elektronikai érzékenységét és persze utánozhatatlan tolvajesztétikáját.