A Ponyvaregény óta nem csinált semmi extrát, és már akkor is csak újrahasznosított. Vagy épp ellenkezőleg, a kezdeti szárnypróbálgatások után későbbi filmjeivel még jobb lett. De hát nem is csinál mást, csak összevissza lopkod a filmtörténet elfeledett műfajaiból. Quentin Tarantino feltűnése óta megosztó figurának számít, az immár kilencfilmes életművet végignézve megint csak arra jutottunk, nincs két ugyanolyan vélemény arról, mi a jó és rossz a mozijaiban. Azért mégis felállítottunk egy listát filmjeiből, ami garantáltan kicsapja a biztosítékot néhány rajongónál.

A karrierjét függetlenfilmes fenegyerekként kezdő, de ma már majd' háromórás eposzokkal előrukkolgató, 52 éves Quentin Tarantino ugyan a 8. filmjeként harangozta be az Aljas nyolcast (amely maga is elég megosztó lett, mi is duplakritikát írtunk róla, pro és kontra), de a rangsornál a tónusában is különböző két Kill Bill-epizódot külön számítottuk. A listát A hetedik sor közepe, a Filmtekercs és a Prizma filmes oldalak szerzőivel közösen állítottuk fel.

9. Grindhouse – Halálbiztos (2007)

Azzal, hogy a Halálbiztos került az utolsó helyre, kijelenthetjük: Tarantino még nem készített kifejezetten rossz filmet. Az örök haverjával, Robert Rodriguezzel közösen életre hívott, a hetvenes évek trash moziját, az exploitation jelenséget megidéző Grindhouse-projekt rá eső darabja ugyan tartogat jó néhány eldobható jelenetsort, összességében azért mocskosul szórakoztató.

A két részre osztott filmet a haldokló karrierjéből feltámasztott Kurt Russell karaktere, Kaszkadőr Mike tartja össze, aki különös fétise értelmében halálbiztos munkajárgányába próbálja becsalni a szebbnél szebb fiatal lányokat – majd brutálisan végez velük. Amennyire unalmas és QT-hoz méltatlanul sztereotipikus a lányok legtöbb fecsegése (témák: pasik, vintage kocsik, popkult), annyira jó nézni Russell macsó játékát és a film utolsó negyedét felemésztő izgalmas autósüldözést a katartikus zárójelenetig.

8. Aljas nyolcas (2015)

Nem ritkán használt szó a „megosztó”, ha Tarantinóról beszélünk, de talán még sosem volt ennyire indokolt, mint legújabb darabja esetében. Az ezer éve nem használt, szuperszéles 70 mm-es formátum egyesek szerint szemfényvesztés, mások szerint viszont nagyon szépen megágyaz a történet színpadias rejtélyének. A polgárháború után játszódó kamarawestern castingjánál nem erőltette meg magát, az mégis tökéletes lett: jól bevált Tarantino-veteránok (Samuel L. Jackson, Tim Roth, Michael Madsen), már használt arcok (Kurt Russell, Walton Goggins, Bruce Dern) és két újonc (Jennifer Jason Leigh, Demián Bichir) játszanak össze.

Aljas nyolcas

A hófödte hegyi utakon száguldó postakocsin érkezik meg két fejvadász, egy láncra vert rab és egy seriff Minnie fogadójába, ahol további négy alak várja őket: egy konföderációs tábornok, egy cowboy, egy hóhér és egy rejtélyes mexikói. Az Agatha Christie-krimiket idéző történet lassan bontakozik ki, de cserébe olyan felejthetetlen karaktereket kapunk, akiket érdemes lesz a jövőben újra és újra meglátogatni.

7. Django elszabadul (2012)

A Django az első hírek alapján a klasszikus spagettiwesternek újragondolásának tűnt, aztán már a filmet nézve hamar világossá vált, itt igazából egy, a fekete közösség elnyomását boncolgató, hol parodisztikusan túlzó, hol véresen komoly filmmel állunk szemben. Arról azonban már megoszlanak a vélemények, ki is viszi el a prímet a szereplők közül. A haladó szellemiségű fejvadászt alakító Christoph Waltz ezúttal nem annyira lehengerlő, mint a Brigantykban, Jamie Foxx pedig túlságosan is képregényszerű karaktert kapott ahhoz, hogy árnyalja a „csúcsnéger” szerepét. Őket simán lekörözi viszont a Tarantinónál debütáló DiCaprio, aki egyrészt a legjobb szövegeket kapta a filmben, másrészt érezhetően nagy kedvvel szellemült át a kétszínű és ostoba nagybirtokossá, Monsieur Candie-vé. Na és akkor még nem ejtettünk szót Samuel L. Jacksonról, aki öregembernek elmaszkírozva lubickol a meghunyászkodó szolga szerepében.

Django elszabadul

Talán sok az önismétlés a Djangóban, de mindezért cserébe egy fokkal komolyabb (talán a legkomolyabb) Tarantino-mozit kapták a rajongók. Hogy mennyire komolyan gondolta a rendező, hogy Amerika jelenkori megosztottságának ábrázolásához a polgárháború utáni időszak és a rabszolgák felszabadításának kulisszáit hívja segítségül, azt jól jelzi, hogy a téma könnyen trilógiává bővülhet az Aljas nyolcassal és egy még előkészületben lévő filmtervvel.

6. Kill Bill 1. (2003)

„Bill, ez a te gyereked…”, aztán felcsendül Nancy Sinatra hangján, hogy „Bang bang, my baby shot me down, bang bang”, és megremeg a térd a basszustól – ideje felkészülni a hidegen, de annál véresebben adagolt bosszúeposzra. Azaz annak első felvonására, ahol minden egyes leszámolásról külön filmtörténeti elemzést lehetne írni, ahol „a videótékásból lett filmes” a korábban megszokottnál is perverzebb módon tobzódik az ázsiai filmes utalásokban.

A Kill Bill Tarantino talán első igazán vegyes fogadtatású mozija, amire még ő is azt mondta, butaság lenne komolyan venni. Azért néhány, a harcművészeti- és B-filmek humorát nem díjazó kritikus és rengeteg korábbi rajongó itt már elengedte Tarantino kezét. Pedig tényleg csak élvezni és nem érteni kell, ahogy Uma Thurman, a sárgába öltözött bosszúangyal egyre több nevet húz le a listájáról, és művészi aprólékossággal, kegyetlen humorral szedi sorra áldozatait. A Kill Bill első részét rosszabbnak szokás tartani a másodiknál, de emlékezetes jelenetben ez sem marad el a folytatástól. Nehéz is dönteni, melyik a legjobb. Amikor Vernita iskolás kislánya megakasztja a késpárbajt? Vagy amikor Buck örökre búcsút int az Achilles-ínének? Netán O-Ren és Kiddo ultragiccses japánkertbe álmodott csatája? Mindegy is, melyik, mert amikor előkerül Hattori Hanzo valamelyik kardja, már sejteni lehet, hogy Tarantino nem méri szűkmarkúan a vért és a poénokat.

5. Kill Bill 2. (2004)

Az első részhez képest jóval kevesebb kungfu és több duma volt a második felvonásban, így a közvélekedés ezt tartja a tarantinósabb mozinak. Hogy eleve ilyennek szánta, vagy kicsit megijedt az első rész vegyes fogadtatásától, nem tudni, egy biztos: Tarantino a jobb karaktereket csak itt lőtte el. Michael Madsen kiégett cowboyként, Gordon Liu mogorva mesterként remekel, ami pedig a bosszúhadjárata vége felé közelítő Menyasszony (Uma Thurman) és a félszemű Elle (Daryl Hannah) közt történik a lakókocsiban, az vérfagyasztó és végtelenül szórakoztató.

Persze ebben a részben is összevissza ugrálunk az időben, a kegyetlen kiképzéstől, az élve temetésen keresztül egészen a csúcspontig, Bill és a Mennyasszony találkozásáig, ahol nincs mese, már használni kell a félelmetes Ötpontos Szívrepesztő Technikát. Az idősíkok közötti ugrálással sok mindent előre elárul Tarantino, de mintha ezzel is csak azt rágná szájba, hogy a Kill Bill olyan idézetgyűjtemény, amelynek bármelyik részlete az egészből kiragadva is ugyanolyan működőképes. Csak ott ne hagyjuk valamelyik szemünket a nagy élvezetben a Menyasszony kezében.

4. Jackie Brown (1997)

A rendező máig egyetlen adaptációjáról van szó, persze Elmore Leonard Rum Punch című regényét alaposan a saját képére formálta. A fehér Jackie Burke helyett a fekete Jackie Brown lett a főhős, tisztelegve a blaxploitation-mozi egyik főműve, a Foxy Brown előtt – ha már annak címszereplőjét, Pam Griert választotta a főszerepre Tarantino. A casting szokásosan zseniális: Samuel L. Jackson most copfban dalolja végig Tarantino dialógusait, Robert De Niro az egyik legjobb alakítását nyújtja, a B-film-sztár Robert Forster pedig meg sem állt az Oscar-jelölésig.

Tarantino legbensőségesebb munkája nem a véres leszámolásoktól és a gondosan felépített monológoktól hangos – a rendező tudatosan vett vissza egy sebességet, belátva, hogy a Ponyvaregény őrült hangulatát úgysem tudná fokozni. A maszekban csempészkedő, középkorú stewardess története egyszerre végletekig izgalmas krimi és megindítóan emberi sztori (kevés sikeres film épít ötven körüli párok románcára), vérbeli Tarantino-fordulatokkal, emlékezetes karakterekkel és iszonyúan menő zenékkel.

3. Ponyvaregény (1994)

Ezt talán nem nagyon kell promózni. Az általános iskolák felső tagozatos diákjaitól a legkifinomultabb kultúrsznobokig mindenki ismeri, és csaknem mindenki odavan Tarantino második filmjéért, az Arany Pálma- és Oscar-díjas Ponyvaregényért. A legnagyobb filmtörténeti remix az IMDb toplistájának 5. helyén áll, pólókról és szobafalakról köszön vissza, a leghíresebb idézeteit pedig még azok is ismerik, akik nem tudnak róla. John Travoltát és Bruce Willist a legmélyebb gödörből rángatta elő, Uma Thurmanből és Samuel L. Jacksonból pedig végképp világsztárt csinált a rendező.

Ponyvaregény

Két bérgyilkos, a főnök felesége, egy megkent bokszoló és egy étteremrabló pár története kereszteződik az időben és térben ugrálásával másolatok százait előidéző filmben – a kilencvenes évek innentől kezdve cool gengszterektől és túlírt szövegeket mantrázó különc karakterektől hemzsegett. Aztán hamar kiderült, hogy Tarantinóból legfeljebb olcsó másolatot lehet készíteni, a Ponyvaregénynél ugyanis a mai napig nem készült ütősebb dialógusokkal feltöltött, tökös gengszterfilm.

2. Kutyaszorítóban (1992)

A videotékás évek alatt írt forgatókönyvet eleinte a haverjaival, fekete-fehérben, aprópénzért akarta leforgatni, de az ismerősök ismerőse révén eljutott Harvey Keitelhez a sztori, aki zseniálisnak találta – a többi már történelem. A filmtörténet egyes jeleneteinek, cselekményszálainak, hangulatainak összelopkodásával erényt kovácsolt az újrahasznosításból, és a megidézett Kubrick (Gyilkosság) vagy a hongkongi Ringo Lam (Lángoló város) is a tíz ujját nyalhatta a végeredmény láttán.

A történet egy gyémántrablás körül forog, az akciót magát mégsem láthatjuk, helyette abban a raktárépületben játszódik a film 80 százaléka, ahol a biztonsági okokból színkódokkal ellátott gengszterek (Mr. Rózsaszín, Mr. Fehér és társaik) a félresikerült rablás után találkoznak – mint kiderül, egy besúgó is van köztük. A régi Scorsese-kedvenc Keitel mellett olyanok kerültek fel a térképre, mint Tim Roth vagy Steve Buscemi, és ha egyszer láttuk, sosem felejtjük el a füles-táncolós jelenetet, a Madonna-monológot és a pisztolyoktól hangos csúcsjelenetet sem.

1. Becstelen Brigantyk (2009)

Ha egyetlen dologgal kéne indokolni, miért szerepel ilyen előkelő helyen Tarantino második világháborús mozija, akkor elsőként egyértelműen Christoph Waltzot kell említeni. Az életmű eddigi kilenc filmjében csak a Brigantyknál fordulhatott elő, hogy egyetlen színész játékán álljon vagy bukjon a fogadtatás. Ha a korábban szinte teljesen ismeretlen Waltznál csak egy fokkal haloványabb színész játszotta volna az agyafúrt és gonosz Landa ezredest, a Becstelen Brigantyk a lista hátsó felében szerepelhetne. Jellemző, hogy annyira összefonódott Tarantino és Waltz párosa, hogy legutolsó filmjében, az Aljas nyolcasban szinte Tim Roth-tal játszatja el a Waltztól megszokott választékos beszédű gazfickót.

Akik nem szeretik a Brigantykat, általában azzal érvelnek, hogy Tarantino nem ért annyira az európai terephez, mint saját hazájához, de ez az érv sántít, ugyanis a rendező nem az európai háborús filmekből, hanem az amerikai, de európai fronton játszódó mozikból építkezett. Ehhez az európai színészek közül a legjobbakat szedte össze (Mélanie Laurent, Daniel Brühl vagy Martin Wuttke) és jutalomszerepet adott néhány nagyágyúnak is. Brad Pitt bongiornóját nehezen feledjük, mint ahogy Michael Fassbender végzetesen árulkodó ujjai is bevonultak a filmtörténelembe. A Becstelen Brigantykkal Tarantino több legyet ütött egy csapásra: pályafutása néhány legjobb párbeszédét írta (ráadásul több nyelven), újabb műfajt, a háborús kalandfilmet húzhattott le a listájáról, ráadásul a filmszalagnak és a vetítéseknek is ügyesen udvarolt azzal, hogy egy képzelt párizsi mozi vetítőtermébe és gépházába helyezte a film több kulcsjelenetét.

Filmes rangsorok a hvg.hu-n