szerző:
Németh Róbert

Reggel jött a szomorú hír: három nappal nagyszerű új nagylemeze, a Blackstar megjelenése és 69. születésnapja után elhunyt a modern kultúrtörténet egyik legfontosabb személyisége, David Bowie.

"Apa, nem hívod fel azt a bácsit? És ha nem veszi fel, akkor tényleg meghalt" – ezt mondja a lányom a hátsó ülésről, miközben én meg a könnyeimet törölgetem az anyósülésen. Korán reggel (miközben berobbant a hír arról, hogy a Saul fia Golden Globe-ot nyert) még azt is hihettük, hogy hoax az egész – az elmúlt években jó pár popsztár és más híresség halálhírét keltették, és gyorsan kiderült, hogy kamu az egész.

Persze ez a hír Bowie hivatalos Facebook-oldalán jelent meg, de talán még az sem bombabiztos, hiszen, miből áll egy hivatalos Facebook-oldalt feltörni.

Aztán sorban jön ki ezzel a Sky News, a BBC, a Rolling Stone és a többiek. Nincs több magyarázkodás, a tények úgynevezett makacs dolgok: néhány nappal 69. születésnapja és egészen fantasztikus új lemeze, a Blackstar megjelenésére (itt írtunk róla) után meghalt David Bowie, a könnyűzene-történet egyik legfontosabb, legnagyobb hatású figurája.

Annyira fontos, hogy reggelig jelzőzhetnénk. (És jelzőzzük is, ki-ki magának, hallgassuk a lemezeit, idézzük a szövegeit, nézzük a klipjeit, a fotóit, a festményeit! A modern kultúrtörténettel randevúzunk minden egyes pillanatban.)

A helyzet az, hogy nélküle semmi sem lesz olyan, mint eddig volt – és akkor ez most se nem túlstilizálás, se nem modoroskodás. Hanem az, ami van.

"Where the fuck did Monday go?" – kérdezem 2016. január 11-én, hétfőn, úgy 9.30 körül. Nem tudom hova. "Step into the dark. The stars look very different today."

„Az elegáns és rafinált Bowie öt évtizeden át többek közt popdalokkal, ruhákkal, videókkal, lemezborítókkal és turnédizájnokkal értelmezte és definiálta a kultúra és a pop, a magasművészet és pop viszonyát. A nyolcvanas évekig szinte csak elképesztő és zseniális dolgokat művelt – pszichedelikus folk, glam rock, soul és funk, art-pop, elektronikus zene, London, Berlin, Los Angeles; pályája izgalmas és néhol váratlan kanyarokat vett –, aztán néhány gyengébb lemez után a kilencvenes években újra magára talált, hogy később megbízható, klasszicizáló albumokkal folytassa a kétezresekben.” Ezt írtam róla két éve a születésnapján.

S akkor még nem tudtuk, hogy a megbízható, klasszicizáló albumok után 2016-ban egy elképesztő és formabontó lemezzel áll elő, miközben három nappal ezelőtt, amikor a Blackstar megjelent, még nem tudtuk, hogy az úgy készült, hogy.

Hogy így készült. S, hogy akkor most így, utólag sok mindent beleláthatunk, belehallhatunk a Blackstar néhol mindenen túli ünnepélyes emelkedettségébe, a lemez nem evilági textúráiba. "Look up here, I’m in heaven, I’ve got scars, that can’t be seen" – így kezdődik az album egyik legmegrázóbb dala, a Lazarus. Ráz a hideg.

És persze, hogy így elmenni. Mint egy performansz. Mint egy előadás.

 

 

 

 

 

Cikk megosztása
Címkék