Tizenkét jelölésével az idei Oscar-gála főszereplője lehet A visszatérő című film, amelyet a tavalyi díjátadón taroló Birdman mexikói alkotói (Alejandro González Iñárritu rendező és Emmanuel Lubezki operatőr) mellett Leonardo DiCaprio neve is fémjelez. A bosszúálló prémvadász véres, igaz története egyrészt szemkápráztató képeivel nyűgözi le a nézőket, másrészt viszont pont a brutális naturalizmusával üldözheti el őket a moziteremből. DiCaprio pedig csak szenved és szenved, amíg meg nem dobják érte egy szobrocskával.

Alejandro González Iñárritu elérte a célját: legújabb művétől borzong az egész filmvilág. Csakhogy az univerzális borzongáson túl már jobban megoszlanak a vélemények: ahol a korhűen kegyetlen, de közben lenyűgöző képeket kínáló film vizuálisan ad valamit, ott történetben el is vesz. A visszatérő valószínűleg a leginkább mainstream művészfilm, ami valaha készült, ennek alátámasztásához pedig nem is kell nagyon messzire menni az időben: pár nappal az után, hogy a három legrangosabb Golden Globe-díjat hazavitte, 12 Oscarra jelölték.

Csak meg kell nézni, eddig milyen filmek jutottak el 12 jelölésig az Akadémiánál: Lincoln, A király beszéde, Gladiátor, Az angol beteg, Schindler listája, Farkasokkal táncoló – hogy csak az elmúlt 25 évet vegyük sorra. Egyik sem túlságosan elvont alkotás, és mindegyik egy jól dekódolható, többnyire pozitív üzenettel rendelkezik. Ehhez képest A visszatérő egy vászonra álmodott brutális rémálom.

Leonardo DiCaprio A visszatérő c. filmben
©

Iñárritu amúgy sem az a feelgood-filmes: első három filmjét (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel) máris Halál-trilógiaként könyvelték el, pedig az új évezredben készült alkotásai (Biutiful, Birdman) sem hagyták éppen figyelmen kívül az élet végességének témáját. És halálból van bőven a 19. század elejének embertelen korszakában, az USA amerikaiak és őslakosok (vagy: indiánok) által felváltva birtokolt középső részén játszódó A visszatérőben is, még ha a főszereplő pont ezt is próbálja elkerülni.

Ezt a főszereplőt pedig úgy hívják, hogy Hugh Glass (igaz történetről beszélünk), de ami még lényegesebb: az őt játszó színészt úgy hívják, hogy Leonardo DiCaprio. Merthogy birdmanes Oscar-eső ide vagy oda, egy hasonló kaliberű sztár nélkül szinte biztos, hogy nem készülhetett volna el egy ilyen meditatív eposz 135 millió amerikai dollárból. És igen, valószínűleg meg fogja kapni érte élete első Oscar-díját, és nemcsak azért, mert az internet népe offline herélné ki az Akadémia összes tagját, ha nem így lenne, hanem azért, mert – bár nem hagyományos színészi eszközökkel, de – hatalmasat alakít. Nem azért, mert „jaj, mi mindenen ment keresztül a forgatás során”, hanem mert egy dühvel, bosszúvággyal és fájdalommal teli karaktert jelenített meg úgy, hogy közben nem egy visszataszítóvá maszkírozott playboyt láttunk a vásznon.

Leonardo DiCaprio A visszatérő c. filmben
©

A készítők kisebb zsákutcába küldték magukat azzal, hogy a két és félórás játékidő messze legjobb szakasza egyből az első fél óra. Iñárritu és a földi jelzőkkel már tényleg nem eléggé magasztalható operatőr-honfitársa, Emmanuel Lubezki, a hosszú snittek koronázott uralkodója, az utóbbi idők egyik legjobb, legmozisabb nyitójelenetében vezeti fel a helyzetet. Egy csapat prémvadász a kornak megfelelően pusztító, de célratörő munkáját végzi, amíg le nem rohanja őket egy másik csapat, az Arikara törzsből, akik a természetes lakóhelyük megerőszakolását látják a betolakodók tevékenységében. A visszatérő nem állhatna messzebb az akciófilm fogalmától, mégis ez az egyik legütősebb akciójelenet a közelmúlt filmjeiből.

Nem kell sokat várni a sűrűn emlegetett, marketingeszközzé emelt medvetámadásos képsorokra sem, és bárhogyan is képzeltük el a leírtak alapján, megdöbbentő szembesülni a nyers látvánnyal. Volt, aki találóan úgy jellemezte a jelenetet, hogy tulajdonképpen azt látjuk megelevenedni szuperközeli képekben, amit Werner Herzog csak hangfelvételről hallgatott a zseniális A grizzlyember című dokumentumfilmjének egyik leghatásosabb jelenetében, és ami után csak annyit mondott a halálra tépett Timothy Treadwell barátjának: „Soha nem szabad meghallgatnod ezt a felvételt!”.

Az életben maradt vadászok közt találjuk a csapatot vezető Andrew Henry kapitányt (Domhnall Gleeson), a szétmarcangolt testében épphogy létező Glass hátrahagyását sürgető John Fitzgeraldot (Tom Hardy), a jó szándékú fiatal Jim Bridgert (Will Poulter), valamint Glass fiát, a pauni törzsbe tartozó édesanyja által félvér Sólyomot (Forrest Goodluck). Ahogy a saras-havas vidék és a dermesztő hideg egyre jobban úrrá lesz a túlélőkön, kezdenek ütközni a vélemények, vajon megéri-e tovább hurcolni a kilátástalan sorsú férfit, miközben az arikarák bármikor újra lecsaphatnak rájuk.

Tom Hardy A visszatérő c. filmben
©

És ettől a ponttól (még simán a film első negyedében járunk) kezdődik az igazi szenvedéspornó. Glass keserű nyögését, végső erejét is felélő zihálását, a természetbe való kétségbeesett kapaszkodását csak néha váltják fel a lírai álomképek és a leginkább vadakként ábrázolt vadászok társaságán belüli játszmák. Nyers májcsócsálástól döglött lóbelezésig minden szóba jöhető megoldás játszik Iñárrituéknál, ezek a képek pedig – a célnak megfelelően – a legedzettebb nézők számára is sokkolók lehetnek.

Ez pedig mind szép és jó, Lubezki sorozatban harmadjára (a Gravitáció és a Birdman után) fogja megkapni az operatőri Oscart, és ez a minimum, ami kijár neki (hogy Az ember gyermekéért miért nem díjazták, az máig nem fér a fejembe), de rengeteg példát lehetne felhozni arra, miért nem jó az, amikor az operatőr a produkció legkiemelkedőbb szereplője – elég csak Terrence Malick legutóbbi munkáira gondolni. Akinek egyébként szintén Lubezki az állandó operatőre. A probléma nagyon hasonló: A visszatérő lenyűgöző látványához igen kevés cselekménybeli muníciót pakoltak – nem véletlen, hogy a 12 Oscar-jelölés közé a forgatókönyv nem fért be.

A színészek azért kihozták az anyagból, amit tudtak – DiCaprio elképesztő fizikai alakítása mellett szintén Oscar-jelölést ért az egyre stabilabb karriert építő Tom Hardy ellenszenves bunkója, de a tavalyi év egyik legnagyobb felfedezettjének számító Domhnall Gleeson (Ex Machina, Star Wars 7, Brooklyn) és az eddig leginkább egy Jennifer Aniston-féle vígjátékból (Családi üzelmek) ismerős Will Poulter is meglepően jól játszik. Ahogy nagyban hozzáad az atmoszférához Ryuichi Sakamoto és Alva Noto kísértő filmzenéje is.

Persze egy ilyen kifogástalan filmográfiát maga mögött tudó rendezőnél, mint Iñárritu, még egy olyan kijelentésnek sem kell nagy jelentőséget tulajdonítani, ha azt mondom: ez a legkevésbé sikerült filmje. Ez csak annyit jelent, hogy nem olyan tökéletes, mint a Birdman, nem olyan megdöbbentő, mint a Korcs szerelmek, vagy nem érint meg annyira, mint a Bábel.

Pedig ebben is ott volt a lehetőség: az eleje és a vége zseniális mozi, épp csak a film nagy részét kitevő vándorlás nem tűnik sokkal többnek, mint a Bear Grylls-féle A túlélés törvényei egy nem létező, gyönyörűen fényképezett epizódja.