szerző:
Csunderlik Péter

A magyar származású Peter Lorre elkövette azt az „erkölcstelenséget”, hogy az M – Egy város keresi a gyilkostban színészi játékával szánalmat ébresztett egy gyerekgyilkos iránt. Az Anno Filmklub ezúttal Fritz Lang klasszikus sorozatgyilkos-filmjét tűzte műsorra.

Lang 1931-es filmje megelőzte korát és máig hatóan kijelölte, miként kell hatásosan bemutatni egy a várost rettegésben tartó rém utáni nyomozást az íróasztala mögött elmélkedve pöfékelő, pókhasú zsaruelme és a terepet sugaras körökben átfésülő Cövek közegek képeivel, vagy éppen, hogy miként kell úgy megszállni egy épületet, hogy az jól mutasson a filmvásznon. Közel hatvan évvel később Hans Gruber (a nemrég elhunyt Alan Rickman) terroristái sem csinálták másképp a Nakatomi Torony elfoglalását a Die Hardban, mint ahogy azt a Mephisto Hendrik Höfgenjét ihlető színész, Gustaf Gründgens alakította kasszafúró-vezér vezette brigantik bemutatták a jól őrzött berlini irodaház bevételével, hogy kézre kerítsék az odamenekülő sorozatgyilkost.

 

De mi dolga volt a maffiának a „rémmel”? Egyáltalán: minek köszönhető, hogy az első világháború után az egész német filmgyártás rácsavarodott a rémtörténetekre? Siegfried Kracauer a Caligaritól Hitlerig című munkájában vezette végig, hogy az 1918. őszi összeomlás sokkja, a tény, hogy Németország úgy veszítette el a világháborút, hogy csapatai szinte még mindenütt idegen földeket tapostak, ez a trauma miként vezetett el mintegy a „tőrdöfés-elmélet” filmes pendantjaként (hogy kiszóljon belőlem a garbós esztéta) a horror műfaj kialakulásához. Olyan klasszikus filmek sorozatához a Dr. Caligaritól (Robert Wiene) a Nosferatun (Friedrich Murnau) át az M – Egy város keresi a gyilkost-ig, amelyeknek egytől egyig közös üzenete az, hogy idegen erők tartanak minket foglyul, nem vagyunk urai a sorsunknak.

 

Persze Kracauer koncepciójának leegyszerűsítése, ha a német expresszionista rémfilmeket kitermelő, „első nemzeti jellegzetességeket hordozó filmgyártás” kialakulását kizárólag a váratlan összeomlás sokkjára vezetnénk vissza. További magyarázó tényezőként vethető fel a német romantika népszerű rémmeséinek öröksége (a Grimm testvérek és E. T. A. Hoffman munkássága – amely éles ellentétbe állítható a dán Andersen szociomeséivel), a mitikus-folkorisztikus történetek hatása (például a Nibelung-legendakör vagy éppen a Gólem-történet), végül társadalomtörténeti magyarázatként adódik, hogy a vilmosi Németország hierarchikus, autokrata jellegét élesen leváltó weimari korszak egzisztenciális bizonytalanságot és ebből eredően félelmet hozott az 1920-as évek mindennapjaiba.

Egy biztos: 1919-től több mint egy évtizeden át a német filmesek a filmtörténelem legnagyobb hatású rémfilmjeit készítették.

 

Anno Filmklub

A Politikatörténeti Alapítvány és Intézet Anno Filmklubjának „Az I. világháború és következményei” című évada ezúttal az elmúlt száz év I. világháború utáni, illetve a két világháború közötti időszakot feldolgozó filmjeit mutatja be 14 részben. A hatodik vetítésen Laska Pál forgatókönyvíró volt a filmklub vendége, aki Fritz Lang M – Egy város keresi a gyilkost című filmjét követően beszélt az alkotásról.


A sort indító, díszletközpontú, még inkább alkalmazott festészetnek, mintsem mai értelemben vett filmnek tekinthető Dr. Caligaritól – amelynek képi világát az is ismerheti, aki sohasem látta Wiene remekét, köszönhetően a Red Hot Chili Peppers Otherside című számához készült tisztelgő klipnek és az MTV-nek – azért kanyargós út vezetett az 1931-es M – Egy város keresi a gyilkosig. Csakhogy a legnagyobb különbséget mondjuk: megjelent a hangosfilm.

Fritz Lang olyan a német expresszionista filmnek, mint Johann Sebastian Bach a barokk zenének, a kiteljesítője és gyakorlatilag a vége is. Teljes mértékben igyekezett kihasználni a hanghatásban rejlő lehetőségeket, filmje ebben is paradigmaváltónak bizonyult. A német rendezőnek első hangosfilmje volt ez, amellyel bebizonyította, hogy nemcsak musicalre és vicces dialógusra alkalmas a műfaj, hanem feszültségkeltésre is.

Az M védjegyévé vált, hogy a gyilkos újra és újra Edvard Grieg Peer Gyntjének témáját fütyöli (helyesebben Fritz Lang cselekszi ezt, mivel a rózsahegyi születésű Lorre nem ehetett elég sárgarépát gyerekkorában, még Löwenstein Lacikaként), és mint a Peer Gynt által hámozott hagymának, az M – Egy város keresi a gyilkostnak is több rétege van. Sorozatgyilkos thriller, lélektani dráma, erkölcsi állásfoglalás a halálbüntetés ellen és látlelet az 1931-es weimari állapotokról. Mert nem véletlen, hogy a rendőrség helyett az alvilág tudja igazán hatékonyan menedzselni a „rém” kézre kerítését, ugyanis a háttérben egy széthulló állam rajzolódik ki, akár a gyilkos sziluettje annak első megjelenésekor.

A történet szerint a „düsseldorfi rémről”, Peter Kürtenről mintázott Hans Beckert léggömbbel és cukorkával elcsalt kislányok meggyilkolásával tartja rettegésben Berlint, a rendőri erők óriási összpontosításával igyekeznek a nyomára bukkanni, és mivel a várost ellepik a rend emberei, a helyi alvilág tagjai képtelenek a saját megszokott, bűnözői életvitelüket folytatni, hiszen minden sarkon igazoltatják őket. Ezért a maffia is úgy dönt, hogy véget vet a rém áldatlan tevékenységének, amely nemcsak mindennapjukat nehezíti meg, de gyerekgyilkosságaival még be is sározza a hagyományos bűnözői közösség becsületét. A briliáns forgatókönyvet maga Lang írta feleségével, a végül a náci párt támogatójává szegődő Thea van Harbouval. Fritz Lang az 1924-es Nibelungok és az 1927-es, minden addigi határt átlépő – és az Ufát kis híján csődbe vivő – Metropolis után ismét az expresszionizmus egyik csúcsművét tette le az asztalra, amelyben az elszabadult és a távíróvezetéken fennakadt lufi jelzi a kis Elsie Beckmann halálát. De itt gyakorlatilag vége is lett németországi pályájának.

Lang 1933-ban még leforgatta a Dr. Mabuse végrendeletét – szintén egy sorozatgyilkos-filmet, szintén egy magyar származású színésszel, ezúttal Beregi Oszkárral az egyik főszerepben -, és aztán magától Goebbelstől kapott ajánlatot, hogy legyen a német film ura.

Fritz Lang azonban visszautasította a mefisztói ajánlatot és emigrált a hitleri Németországból. Ha arra gondolunk, hogy a hollywoodi színvonalon elkészített, leghírhedtebb náci közönségfilm, az 1940-es Jud Süssben a német nép áll bosszút az elkövetőn, míg Fritz Lang az M tárgyalójelenetének végén – a zugügyvéd szájába adva a maga szavait – éppen a „népítélet” ellen foglal állást, akkor nem meglepő ez a nagy tartásról árulkodó hátat fordítás.

És mi lett a „mindent relativizáló” Peter Lorréval?

 

A démonaitól üldözött sorozatgyilkos szerepének eljátszása egyszerre volt Lorre legnagyobb lehetősége és a végzete is. Az Al Capone-alteregó, simaképű, haját borzoló, gülüszemeit forgató színész ugyanis olyan ihletetten alakított, hogy eztán más szerepben már el se tudták képzelni.

Mi több, csoda, hogy aztán egész hátralévő életében nem kellett a Nagycsaládosok Országos Egyesülete elől menekülnie.

Tiltott táncok

A következő vetítés alkalmával – 2016. január 27-én Ken Loach: Tiltott táncok című 2014-ben bemutatott német filmjét tekinthetik meg az érdeklődők az I. világháborús projekt keretében.


 

Cikk megosztása
Címkék