szerző:
NR

Tegnap meghalt a legendás nyolcvanas évekbeli sláger, a Wonderful Life énekese, Colin Vearncombe, azaz Black. Eszembe jutott róla egy s más. De készítettem egy 1987-es dalválogatást is.

Tegnap este Black halálán szomorkodtam és azon gondolkoztam, hogy mennyire sokat jelentett nekem 15 évesen a Wonderful Life. A dal, az a nagyon-nagyon jó elégikus popdal és persze a klip is, az a jellegzetes, lassított, fekete-fehér, légies, tengerparti cucc. Meg, hogy a maga visszafogottságában mennyire poétikus az egész történet. „No need to run and hide, it’s a wonderful, wonderful life”. 53 éves volt. (Azt már nem is mondom, hogy rövid időn belül a sokadik zenészhalál, és akkor most hagyjuk is a válogatott modorosságokat a bővülő égi zenekarról és társairól.)

Black/Vearncombe élete valójában egy kész, pikk-pakk Nick Hornby-regény: az ember, aki az első lemezén ír egy elképesztően nagy világslágert, aztán ír sok tisztességes lemezt – még három nagykiadós albumot, aztán négyet Black és hatot saját néven -, de slágert, azt egyet se. Azt mesélte egy 2014-es interjúban, hogy a lemezkiadóval folytatott vitákban szúrták el, „rossz döntések, rosszul kiválasztott kislemez, rossz minden”. Közben meg szép családi élet, feleség, három fiúgyermek, visszavonult élet Írországban, Corkban. S, hogy végül egy autóbalesetben hal meg (úgy, hogy hosszú ideig kómában tartották), de utolsó lemezét még jól megdicséri a Guardian.

Klasszikus mi lett volna ha. De tényleg, így ahogy van, egy Nick Hornby-szinopszis és filmforgatókönyv.

Mindeközben pedig sorban jutottak eszembe az 1987-es számok. Valószínűleg ez volt az első év, amikor sok popzenét fogyasztottam; sokat és sokfélét. Nem volt más választás, úgy döntöttem végül, hogy csinálok egy 1987-es playlistet, részben retrospektív napló jelleggel. Éjszaka, úgy a jó, akkor szabadon vándorolnak az emlékek.

Elkészült, itt van. Ez volt az egyik év az életemből.

 

Cikk megosztása
Címkék