szerző:
Lichter Péter

A képzőművészekről szóló filmek között viszonylag ritkán találunk igazán érdekfeszítőt. Azok a legizgalmasabbak, amik nem csak eszköznek használják egy művész életét, hanem a film nyelvén mondanak is valamit a művészetről. Banksy, Pollock vagy William Turner életéhez szerencsére nagyszerű rendezők nyúltak, Orson Welles pedig egy magyar származású képhamisítóról készített korszakalkotó filmet.

Frida (2002)

A huszadik század művészettörténetének egyik legkülönlegesebb alakja volt a mexikói Frida Kahlo, aki beskatulyázhatatlan festményeivel abszolút outsiderként verekedte be magát az egyetemes képzőművészet kánonjába. Egyrészt sikerült elérnie azt, hogy mexikói művészként több legyen, mint egy egzotikus ország csodabogara, másrészt a század első felében sikerült nőként érvényesülnie egy férfiak által dominált területen.

©

Eredetiségét hamar felismerték már Párizsban is, ami a húszas években a világ művészetének központja volt – a szürrealizmus vezető személyiségei, köztük André Breton próbálták a csoportba csábítani, ám Kahlo végig ragaszkodott művészi függetlenségéhez. Julie Taymor filmje a klasszikus életrajzi filmek vonalán halad, Salma Hayek alakítása pedig karrierjének legérettebb munkája: a Frida jól adja vissza a festő eleven vizuális világának hangulatát és a korszak politikailag forrongó légkörét.

A rajzoló szerződése (The Draughtsman's Contract, 1982)

Peter Greenaway 1982-es első filmjét viszonylag későn rendezte meg, előtte húsz évig kísérleti filmeket készített és alapvetően képzőművészként tevékenykedett. Vizuálisan rendkívül kidolgozott filmjei hemzsegnek a festészetből vett utalásokkal, munkáinak visszatérő témája a valóság és a művészet kapcsolata. Talán az egyik leghíresebb filmje A rajzoló szerződése: a 17. század végén játszódó különös műfaji ötvözet krimi és fekete komédia keveréke.

©

Mr. Neville-t, a pökhendi művészt tizenkét rajz készítésével bízza meg egy gazdag asszony. Mr. Neville a szerződésbe egy különös kitételt is elhelyez: megbízója köteles minden szexuális vágyát kielégítenie a rajzok készítésének tizenkét napja során. Greenaway filmje akkor kezd igazán érdekessé válni, amikor a rajzoló különös részleteket fedez fel a birtokot ábrázoló grafikákon, egy gyilkosság nyomait.

Az Agatha Christie-krimik alapsémáit működtető film tulajdonképpen egy művészetelméleti tanulmánynak is beillene, ami a valóság és az azt ábrázoló műalkotás viszonyáról szól. A rajzoló szerződése ráadásul zsúfolva van Rembrandtra és Caravaggióra tett utalásokkal, Greenaway előszeretettel komponálja filmjének képeit egy-egy barokk festő modorában.

Kijárat az ajándékbolton át (Exit Through the Gift Shop, 2010)

A graffitis szubkultúrát évtizedekig nem tekintették „rendes” művészetnek, kezdetben csak egy-két figura tudta megtörni a jeget, mint például Jean-Michel Basquiat, aki a nyolcvanas években rövid idő alatt az elismert galériákba repítette a korábban lenézett graffitit. A kortárs street art ma már abszolút a hivatalos kánon része, a legnagyobb múzeumok rendeznek tárlatokat graffitiből és stencilből. Ez a tendencia pedig kissé kikezdi a street art eredeti intézményellenességét, vagyis azt, hogy éppen azért viszik ki a művészetet az utcára, mert az mindenkié.

©

Erről az ellentmondásról szól a kortárs street art legnagyobb alakjának, Banksynek a dokumentumfilmje is. A Kijárat az ajándékbolton át iszonyatosan viccesen mesél az underground művészet intézményesüléséről, a siker görcsös akarásáról és az eredetiségről, ami talán a legkevésbé fontos része a hírnév receptjének. A máig teljesen ismeretlen kilétű Banksy filmje mindezek mellett egy hiteles betekintést nyújt a street art izgalmas szcénájába.
(Banksy legutóbbi művéről, a calais-i menekülttáborban történt rendőrségi akcióról szóló londonban feltűnt graffitijéről itt írtunk.)

Pollock (2000)

A második világháború után kibontakozó absztrakt expresszionizmus irányzata tette fel igazán az Egyesült Államokat a képzőművészet térképére, az ötvenes évektől kezdve Párizs után New York lett a művészet fővárosa. A tragikusan korán elhunyt Jackson Pollock volt az irányzat meghatározó figurája, de kortársai között olyan nagy hatású neveket találhatunk, mint Mark Rothko vagy Willem de Kooning.

©

Az absztrakt expresszionizmus lényege a kép jelentésének a megszüntetése volt, egy konkrét dolog ábrázolása helyett egy érzelmi állapotot jelenítettek meg a művészek: Pollock híres csurgatós-fröcskölős technikájával intenzív belső feszültségeket ábrázolt. A Pollockra rendkívül hasonlító Ed Harris által rendezett filmet a színész karizmája, illetve az ötvenes évek izgalmas kulturális miliőjének ábrázolása teszi az átlagnál érdekesebbé.

Mr. Turner (2014)

Mike Leigh a brit film azon mesterei közé tartozik, akik a hetvenes-nyolcvanas években egy rendkívül eredeti realista stílust kidolgozva forradalmasították a szigetország filmművészetét. Leigh stílusa azért különleges, mert csak egy apró ötletből kiindulva, forgatókönyv nélkül kezd el dolgozni egy-egy filmen, majd a színészekkel közösen, hosszú improvizációk során alakul ki a sztori és a film végleges formája.

©

Ezzel a realista módszerrel készült Leigh kosztümös filmje is, a Mr. Turner, ami a 19. századi festőfenomén, William Turner életét és munkásságát dolgozza fel. Leigh stílusának és a zseniális operatőrnek (Dick Pope) hála a Mr. Turner egy nagyon lassan folydogáló, de hihetetlenül szép és szokatlanul realista életrajzi film lett. Turner az impresszionisták forradalmi modernizmusát legalább ötven évvel megelőzve festett szinte absztrakt, látomásos képeket: halála után száz évvel még az avantgárd művészek is fontos előképnek tekintették.

Shirley: A valóság látomásai (Shirley: Visions of Reality, 2013)

Az amerikai festőművészet második világháború előtti legfontosabb alakja volt Edward Hopper, aki különös hangulatú tájképeivel vált ismertté. Hopper festészete nem illeszkedett a kor divatos irányzataiba, misztikus atmoszférájú képei csendes városi jeleneteket, esti utcákat ábrázolnak, az amerikai vidék üres tereit és megkapó tágasságát. Festészete nem csak a művészekre, hanem a filmesekre is nagy hatással volt: Jim Jarmusch-tól Terrence Malickig sok amerikai filmrendezőre hatott.

©

Érdekes módon egy osztrák kísérleti filmes és képzőművész nyúlt Hopper életművéhez először: Gustav Deutsch különleges filmje nem a művész életéről szól, hanem a képeiről. Deutsch egyedi animációs technikával keltette életre az amerikai festő képeit: egy-egy festményét, mint egy jelenet beállítását használta föl, egy magányos nő életének elmesélés keresztül. A Shirley kompozíciói egyszerre működnek filmképekként és Hopper klasszikus festményeiből kreált animációként.

H mint hamisítás (F for Fake, 1973)

Sokak szerint a filmtörténet legnagyobb rendezője volt Orson Welles, akinek első filmje, az Aranypolgár vitathatatlanul a mozgókép százhúsz éves történetének egyik ma is működő remekműve. Welles pályafutását színészként kezdte, huszonévesen már a korszak legprogresszívebb színtársulatát vezette. A színészetről később sem mondott le, legalábbis így próbálta összeszedni a rendezéseihez. A hatvanas-hetvenes évekre Hollywood egyik leghíresebb kitaszítottjává vált, az egykori csodagyerek önnön árnyékaként bugyuta pezsgőreklámokban kényszerült szerepelni.

©

Utolsó rendezői munkája azonban egy eszméletlenül eredeti, besorolhatatlan remeklés volt a hetvenes évekből: a H mint hamisítás egy zseniális, magyar származású képhamisítóról szól. Welles ahelyett, hogy klasszikus filmet csinált volna a sztoriból, inkább egy dokumentumfilm és fikció határán lavírozó játékos esszéfilmet forgatott, ami egyszerre szól a filmről, a művészet illúziójáról és magáról Wellesről.

A Prizma szerzőinek a hvg.hu-n megjelent legutóbbi cikkei