szerző:
Lichter Péter

A nemrég bemutatott A nagy dobás című film sztárparádéval mesél ironikusan a világválságból hasznot húzó brókerekről, de az elmúlt években többen, több szempontból nekifutottak, hogy bemutassák a 2008-as eseményeket, és az odáig vezető utat. Közérthető és szenvedélyes dokumentumfilmek, bankvezetői miliőben és a kisember szintjén játszódó drámák és elvakult svindlerek életét feldolgozó őrült sztorik is készültek az időszakról – ezek közül válogattuk ki a legjobbakat.

A nagy dobás című film az idei Oscar-díjátadó egyik nagy esélyesének számít – a sztárgárdával (Christian Bale, Steve Carell, Ryan Gosling, Brad Pitt) készült alkotást a korábban vígjátékjairól (A híres Ron Burgundy legendája, Taplógáz, Tesó-Tusa) ismert Adam McKay rendezte, és Michael Lewis könyvén alapul, és olyan brókerekről szól, akik időben észrevették, hogy fenntarthatatlanok a pénzügyi folyamatok Amerikában, és meg is próbáltak profitálni belőle.

A nagy dobás című filmről írt kritikánkat itt olvashatja

Christian Bale A nagy dobás c. filmben
©

A válságról az elmúlt években rengeteg alkotás készült, ezek közül válogattuk ki a legjobbakat.

Bennfentesek (Inside Job, 2010)

A korábban mérnökként tevékenykedő Charles Ferguson a 2008-as gazdasági világválság hátteréről egy tisztán és érthetően fogalmazó dokumentumfilmet forgatott. A Bennfentesek volt az egyik első olyan nagyszabású film, amely három lépés távolságot tartva, egy ismeretterjesztő film precizitásával elmagyarázta, hogy mi volt a pénzügyi összeomlás hátterében. Ferguson Oscar-díjas filmje annyira érthetően rakja össze a képletet, hogy azokat is abszolút le tudja kötni, akik előbb értenék meg az atomfizikát, mint az amerikai hitelrendszer logikáját.

A probléma a pénzpiacok és a bankrendszer deregulációjával kezdődött a nyolcvanas években – többek között erről a vadkapitalista korszakról szól a Tőzsdecápák is. A pénzpiacok szabályozásának lazulásával utat törtek maguknak a csalók, kalandorok és ügyeskedők, akiknek köszönhetően elszabadult az ellenőrizetlen pénzrendszer. Ezt a problémát gyakran a reagani időszakhoz kötik, de a komoly befolyást szerző Wall Street-i lobbistáknak hála, a demokrata Clinton elnök is támogatta passzívan a pénzpiacok deregulációját. A kétezres években egy még inkább szabályozatlan, buborékszerű hitelrendszert dolgozott ki az amerikai bankszektor, ami 2008-ban felrobbanva maga alá temette az egész világgazdaságot.

A bankszektor tulajdonképpen egy gigantikus piramisjátékot kreált fedezet nélküli ingatlanhitelekre építve, aminek következményeként nagyon kevesen iszonyatosan meggazdagodtak, miközben milliók gyakorlatilag tönkrementek. Ferguson dokumentumfilmje azért rendkívül sokkoló, mert egy olyan brutálisan nihilista miliőt ábrázol a válság mögött, amihez képest az összes hollywoodi feldolgozás visszafogott esti mesének tűnik. Érdemes ezt a filmet megnézni, mielőtt más fikciós alkotáson keresztül belevetnénk magunkat a pénzvilág bugyraiba.

Krízispont (Margin Call, 2011)

2011-ben hangos sikerrel robbant be a filmvilágba a korábban teljesen ismeretlen J.C. Chandor: első filmjét, a Krízispontot negyvenévesen készítő rendező korábban reklámokkal csiszolta szakmai tudását, később pedig olyan remekműveket forgatott, mint a Minden odavan (2013) vagy az Egy durva év (2014).

A Krízispont a gazdasági összeomlás előestjén játszódó kamaradráma – a film tulajdonképpen egyetlen irodában játszódik és alig több mint huszonnégy óra történéseit mutatja be. Éppen emiatt iszonyatosan nagy feszültség hatja át a filmet, minden jelenete egy feszes thriller izgalmával bír, pedig csak ideges öltönyös férfiak beszélgetnek (meg néha üvöltöznek) benne.

Kevin Spacey a Krízispont c. filmben
©

A sztori szerint egy nagyobb leépítési hullámban kirúgják egy nagy Wall Street-i bank vezető elemzőjét, aki távozásakor átnyújt fiatal kollégájának egy pendrive-ot. Peter, a korábban rakétamérnökként doktorizó elemző felfedezi a kirúgott kollégájától kapott adatokban, hogy a bank a hitelállománya miatt a teljes összeomlás szélén áll. Behívja éjjel a főnökét, aki pánikszerűen behívja az ő főnökét, és így tovább, míg magánhelikopterével meg nem érkezik a nagyfőnök, vagyis a bank vezérigazgatója. Innentől egy hajnalig tartó válságértekezleten megbeszélik azt a műveletet, ami őket megmentheti – és mindenki mást a romok alá temet.

Chandor filmje azért zseniális, mert a tökéletes pszichológiai kórképét rajzolja ki azoknak a figuráknak, akik a bankszektorban dolgoztak abban az időben: a lelkiismeretével küzdő exmérnöktől a teljesen közömbös szociopata pénzemberekig. Ráadásul a rendezőnek olyan mesteri színészek dolgoztak, mint Kevin Spacey, Jeremy Irons, Paul Bettany vagy Stanley Tucci. A Krízispont egyelőre a 2008-as gazdasági válságról készült legjobb film.

Kapitalizmus: szeretem (Capitalism: A Love Story, 2009)

Michael Moore nem éppen a visszafogott tárgyilagosságáról elhíresült dokumentumfilmes. Filmjeivel mindig egy-egy olyan ügy mellé áll, amit teljes mellszélességgel támogatva dolgoz fel: sokszor szokták is Moore-t azért kritizálni, mert dokumentumfilmjeivel gyakran súrolja a propagandafilmek határát. Ezt persze maga Moore sem tagadja: a fegyvertartást kritizáló Kóla, puska, sültkrumpli és a Bush-adminisztrációnak nekimenő Fahrenheit 9/11 iszonyatosan szórakoztatóak, de távol áll tőlük bármiféle elemzési szándék. Ezért érdemes őket a helyükön kezelni.

A 2008-as gazdasági világválság után az erősen baloldali elkötelezettségű Moore kiszámítható módon új céltáblát talált: az amerikai jobboldalhoz, elsősorban Ronald Reaganhez köthető neoliberális gazdaságpolitikát, ami a pénzügyi összeomlás egyik előidézője volt. Moore a tőle megszokott eszközökkel indít támadást a kapitalizmus ellen: régi archív felvételeket használ ironikus ellenpontként, illetve egy-egy személyes történetet kiemel és közel hoz a nézőkhöz – például amatőr felvételekkel mutatja meg, hogy milyen egy brutális kilakoltatás az érintettek szemszögéből.

Moore filmje tele van megrázó és elgondolkodtató pillanatokkal, de nagy gyengéje, hogy tulajdonképpen nagyon keveset értünk meg a nagyobb képből: a rendező annyira ránk erőlteti saját gondolatmenetét, hogy a filmje sok ponton követhetetlenné válik. Ettől függetlenül vannak benne izgalmas és vicces pillanatok, ám a Kapitalizmus: szeretem nem alkalmas arra, amire a Bennfentesek igen: az ismeretterjesztésre.

A Wall Street farkasa (The Wolf of Wall Street, 2013)

A Wall Street pénzügyi dzsungelében játszódó filmek legtöbbször kapzsi, elvakult és cinikus svindlerekként ábrázolják a brókereket, ami persze nem feltétlenül áll messze a valóságtól. Scorsese és DiCaprio sokadik együttműködése, A Wall Street farkasa igazi nagyszabású díszpéldánya lett az előző állításnak: a brókerek itt kokainban és prostituáltakban lubickoló gátlástalan csalók, akiket az égvilágon semmi más nem foglalkoztat, csak a pénz. Scorsese filmje minden túlkapása ellenére szórakoztatóan mutatja be a nyolcvanas évek gazdasági deregulációja révén elszabadult pénzügyi nyerészkedők elszállt világát, azt a korszakot, amelyből egyenes út vezetetett a kétezres évek összeomlásához.

Leonardo DiCaprio A Wall Street farkasa c. filmben
©

Ráadásul A Wall Street farkasa egy igaz történetet dolgoz fel: Jordan Belfortét, aki nagyon fiatalon vált multimilliomossá azzal, hogy iszonyatosan erőszakosan tukmálta rá gyanútlan befektetőkre a semmit sem érő értékpapírokat. A pénzügyi buborékok rohamtempóban való eladásával Belfort hetente milliókat kaszált, a drogban és pénzben való dagonyázás közben persze az FBI is elkezdett utána nyomozni, a történet kimenetele pedig nem volt kérdéses. Scorsese filmje azért rettentő szórakoztató, mert sikerül ezeket a figurákat egyszerre gusztustalannak és vonzónak ábrázolnia, ráadásul a háromórás játékidő úgy repül el, mintha csak egy videoklipet néznénk.

Tőzsdecápák: A pénz soha nem alszik (Wall Street: Money Never Sleeps, 2010)

Oliver Stone (A szakasz, JFK, Született gyilkosok) filmjei az amerikai társadalom kortárs és közelmúltbeli problémáit dolgozzák fel, gyakran a hatásvadász érzelmességet sem kerülve. Stone a nyolcvanas-kilencvenes években volt a csúcson, ekkor forgatta le az egyik legnagyobb sikerét: a Tőzsdecápák a reagani vadkapitalizmus elé állított görbe tükröt. A film mindenen és mindenkin átgázoló hősét, a rafináltságban és könyörtelenségben felülmúlhatatlan Gordon Gekkót hozta vissza a 2010-es folytatásban.

Shia LaBoeuf és Michael Douglas a Tőzsdecápák: A pénz soha nem alszik c. filmben
©

Itt Gekko mint megtért pénzügyi guru tér vissza az éppen összeomlani készülő pénzügyi színpadra. A tőle teljesen elhidegült lánya egy feltörekvő pénzügyi szakemberrel él együtt, az idealista Jake-kel, aki speciel zöldenergiába próbál fektetni. Jake-et Gekko arra használja, hogy régi ellenfelén bosszút álljon, közben persze megpróbálja lányával is helyre tenni a dolgokat. Stone filmje kissé elnyújtott és túlbonyolított, de az első résszel együtt nézve kimondottan érdekes egymásra rímeléseket lehet felfedezni.

Egek ura (Up in the Air, 2009)

Jason Reitman keserédes vígjátéka a lista egyik kakukktojása: nem közvetlenül a pénzszektorról vagy annak összeomlásáról szól, hanem a válság hatását dolgozza fel egy elég sajátságos szemszögből. A film főhőse Ryan Bingham (George Clooney egyik legjobb szerepe), aki egy olyan HR-es cégnek dolgozik, ami emberek kirúgására specializálódott. Bingham dolga, hogy a különböző államokba repkedve a nagy leépítésekkel küzdő cégeknél elvégezze azt a piszkos munkát, amire a cégvezetők képtelenek.

Anna Kendrick és George Clooney az Egek ura c. filmben
©

Abszurd módon Bingham cégének ezért akkor megy jól, ha mindenki másnak rosszul megy – az ő munkája persze ettől még nem lesz könnyű, hiszen naponta több tucat emberrel közölni az elbocsátás hírét nem könnyű. Az egyébként kiegyensúlyozottan magányos Bingham életét két nő változtatja meg egy csapásra: a szintén az utazótáskájából élő Alex, akivel laza viszonyt kezd, illetve újdonsült kollégája, Natalie, aki videoüzenetekkel akarja forradalmasítani a tömeges kirúgásokra specializálódott céget.

Reitman filmjét a különleges hangulata és finom humora teszi naggyá: az irodaházakban és repterek hideg tereiben játszódó film a jelen elmagányosodásáról szól, illetve arról, hogy az embereket gyakran a belőlük kitermelhető haszon szerint mérjük. Az Egek ura volt az első film, ami érzékenyen reagált a válsággal megváltozott közhangulatra és alapvetően egy okos és optimista választ tudott rá adni.

Vállalati csalódások (The Company Men, 2010)

A 2008-as gazdasági válságot általában a pénzügyi szféra perspektívájából dolgozták fel a fikciós filmek, ám a televíziós producerként elhíresült John Wells első rendezése a krízisbe került nagyvállalatok felsővezetőinek összeomlását mutatta be.

A Vállalati csalódások egy éppen az összeomlás szélén álló hajógyártó cég munkatársainak életét mutatja be, pontosabban azt, ahogy a frissen elbocsátott marketinges (Ben Affleck), a cégnél évtizede dolgozó osztályvezető (Chris Cooper) és a vállalatalapításban oroszlánrészt vállaló alelnök (Tommy Lee Jones) feldolgozza a cég bedőlését.

A film azt járja körbe aprólékosan, ahogy a kirúgott felsővezetők kétségbeesetten ragaszkodnak a megszokott, kényelmes felső-középosztálybeli életmódjukhoz és lassan lemondanak a golfklubról, sportautóról és egyéb luxuskiadásokról, míg a végén egy kis lakásban találják magukat. A Vállalati csalódások az amerikai álom felszámolását mutatja be, a lassan csordogáló cselekményt leginkább a zseniális színészgárda teszi izgalmassá.

A Prizma szerzőinek a hvg.hu-n megjelent legutóbbi cikkei