szerző:
Bicsérdi Ádám

Cate Blanchettről eddig is tudtuk, hogy nehéz róla levenni a szemünket, de a Carol igazi meglepetése Rooney Mara sokáig emlékezetes játéka. Az ötvenes években játszódó, és egy leszbikus szerelem történetét elmesélő filmet nem a témája, hanem a két színésznő elképesztő alakítása, és a rendező Todd Haynes nem épp hollywoodi koncepciója miatt érdemes megnézni. A Carol nem is film igazából, hanem csupa jól kifundált fotó sorozata, amit akár párbeszédek nélkül is lehetne érteni.

Vannak filmek, amelyek már az első jelenettel mindent elmondanak – csak első nézésre még nem tudunk róla. A Carol nyitó képsoraiban a kamera komótosan besétál egy férfival egy előkelő szálloda bárjába, ahol miután körbefordul, felfedezi egy barátnőjét, aki egy idősebb nővel teázik. Szinte tapintható, ahogy egy fontos pillanatot érzéketlenül megzavart a két nő között. Mi nézők, a férfival együtt szégyelljük magunkat, hogy elefánt módjára berontottunk egy porcelánboltba. Azonban egészen a film végéig kell várnunk arra, hogy kiderüljön, miért is olyan fontos ez a képsor.

A Carol a talányos kezdés után mintha ezt a határsértést küszöbölné ki. A két főszereplő, Carol Aird (Cate Blanchett) és Therese Belevet (Rooney Mara) – merthogy ők ülnek egymással szemben a tea felett – párbeszédei ugyanolyan titokzatosak lesznek a film hátralévő részében is. Szinte közelebb kell hajolnunk a vászonhoz, hogy jól értsük minden mondatukat. Kicsit olyanok ők ketten, mintha állandóan attól félnének, hogy valaki megzavarja őket – egészen addig, míg meg nem adják magukat a kettejük között már-már sistergő vonzalomnak.

Ahol magyarázat jönne, véget ér a beszéd

A Carol diadalmenete már tavaly Cannes-ban elindult a Saul fiával együtt, és a magyar filmhez hasonlóan az Oscar-gálán érhet a csúcsra, ahol hat kategóriában, köztük a legjobb színésznő és a legjobb mellékszereplő kategóriában is esélyesnek számít. De aki azt gondolná, hogy csak a téma, az ötvenes években játszódó leszbikus kapcsolat bemutatása miatt díjazhatják Todd Haynes moziját, súlyosan téved.

©

Haynes és a magyar származású forgatókönyvíró, Phyllis Nagy egyáltalán nem hangsúlyozzák túl az ötvenes évek melegektől idegenkedő korhangulatát, inkább mindent Mara és Blanchett játékának rendeltek alá. Teszik ezt hosszú párbeszédek nélkül, csak a két színésznő mozdulataiban, tekinteteiben bízva. Az előkelő, válás előtt álló Carolt játszó Blanchett, illetve a nála fiatalabb, a világban még helyét kereső Therese-t alakító Mara pedig többszörösen meghálálja ezt a bizalmat. Egyszerűen nincs felesleges szavuk a filmben: ahol egy hollywoodi moziban általában még egy mondat jönne, ott szinte tudatosan vágás vagy csend szakítja meg a párbeszédeket.

Az ártatlanságtól a csalódásig

Cate Blanchettről persze eddig is tudtuk, hogy mágnesként vonzza a tekintetet, Rooney Mara azonban igazi meglepetés a Carolban. A film első felében az általa megformált Therese még törékeny, „égből pottyant” lány. Nem véletlenül jellemzi magát találóan egy ízben következőképp: „Házasság? Még azt sem tudom eldönteni, mit rendeljek ebédre.” Innen teszi meg a személyiségét alaposan átformáló utat egészen a befejező jelenetig.

Az elcsábított, és a vonzalom elől kitérni képtelen lány ugyanis a film második felére átveszi az irányítást az egy közös utazáson csúcsosodó szerelmi viszonyban, míg a kezdetben magabiztos Carol lába alól idővel kicsúszik a talaj. Erre a hatalmi változásra nem is Blanchett, inkább Mara játéka ébreszti rá a nézőt. Mara már A tetovált lány amerikai változatában is bizonyította tehetségét, de talán épp Blanchett hozott ki belőle egy eddig kevésbé ismert minőséget. Az ártatlanságtól az első nagy csalódásig úgy vezeti el karakterét, hogy közben minden árnyalatot megmutat.

Rooney Mara a Carol egyik jelenetében
©

A hosszú szünet után újra rendező Todd Haynes korábban már elárulta, hogy többször visszatértek a film alapjául szolgáló könyvhöz, az először The Price of Salt címen megjelenő Patricia Highsmith-regényhez. Nagy ugyanis már majd’ két évtizede próbálta a lehető legjobb forgatókönyvet megírni a regényből (miután Highsmith mentoráltjává vált), és az elutasítások után elkezdte a történet éleit lecsipkedni, hátha úgy jobban ráharap valaki.

Haynes azonban, amikor a rendezés mellett döntött, nem akart ilyen kompromisszumot, és talán még az eredeti történetnél is elegánsabb, érzékibb mozit csinált. Nagy pedig örülhetett, mert közelebb került ahhoz, hogy olyan film készüljön végre Highsmith egyik regényéből, amivel maga a szerző is elégedett. A léc elég magasan volt, ugyanis Highsmithnek még az Idegenek a vonaton filmadaptációja se tetszett Hitchcocktól.

Minden egyes kocka számít

A Carol erejét a két színész játékán kívül még az amerikai fotóművészetet idéző miliő adja: Haynes bevallottan úgy látott neki az ötvenes évek New Yorkját megidéző történethez, hogy előtte sokáig tanulmányozta a korszak fotóművészeinek alkotásait. Saul Leiter munkái például abszolút visszaköszönnek a filmben: a két főszereplő érzelmi vívódásait, változásait sokszor elmosódott ablakokon keresztül érzékelteti a film.

Haynes szerint Leiter párás üvegeken keresztül elkapott városi pillanatai esetlenségükkel olyan érzetet keltenek, mintha mi is ott lennénk valahol a kép közelében. Ha engedünk ennek a cselnek, és elfogadjuk Haynes játékszabályait, akkor a filmet nézve tényleg úgy érezhetjük, hogy mi is egy kocsiból bámulunk ki az utcára Carollal vagy Therese-zel. Nyilván ezek után nem véletlen, hogy az eredeti regényhez képest Therese a filmben nem ruhatervező, hanem elismert fotóriporter szeretne lenni.

A Carolra emiatt a különleges figyelem kifejezetten igaz, ami minden jó filmre érvényes: minden egyes kockája önállóan is fotóértékkel bír. Haynes ha lehet még túlzásba is viszi ezt az igényességet. A Carol valójában nagyon jellegzetes, a szerelem stációit megörökítő állóképek sorozata.

A Carolt február 11-e óta vetítik a hazai mozik.

Érdekesnek találta cikkünket? Értékelje!
Köszönjük!
Cikk megosztása
Címkék