szerző:
Bodnár Zsolt

Egy szuperhősfilm-paródiának álcázott szuperhősfilmet hozott össze Ryan Reynolds és csapata – a több mint 10 éve tervezgetett moziban mindenki megkapja a magáét: a rekordgyorsasággal röpködő poénok simán betalálnak az átlagnézőnél, de a képregények elszánt rajongóinak is bőven tartogat meglepetéseket a film. A futószalagon érkező szuperkarakterek után kifejezett jól jött már egy ilyen szókimondó antihős.

Negyedik fal lebontása a negyedik fal lebontásában? Az már tizenhat fal!” – mondja szó szerint kikacsintva a vászonról a Ryan Reynoldsot játszó Deadpoolt játszó Ryan Reynolds egy olyan formabontó képregényfilmben, aminek egyszerre a veszte és a legnagyobb erénye is az, hogy sosem látott öniróniával áll hozzá az egész szuperhős-őrülethez.

Akiben egy pillanatig is felmerülne, hogy az Y generációs iróniától amúgy sem idegenkedő Marvel legújabb mozihőse, Deadpool egy valamennyire is komolyan vehető filmet fog szállítani, azt már a kezdő stáblista helyre teszi. A szokásos névsor helyett olyanok hangzanak el, hogy „főszerepben: egy istenverte barom, egy jó csaj, egy brit főgonosz, egy zavart tini és egy animált karakter, rendezte: egy túlfizetett idióta” – mindeközben pedig szól az Angel of the Morning.

©

Az egész a 2009-es X-Men kezdetek: Farkas című borzalommal kezdődött, ami annyira sikertelenül nyúlt mind Farkas (Wolverine), mint Deadpool karakteréhez, hogy azóta mindkettő kapott új különálló filmet. Ehhez képest a Deadpool-mozi több mint tíz évet töltött a fejlesztési pokolban, stúdióról stúdióra, készítőről készítőre vándorolva, majd végül 2011-ben került Tim Miller, egy rendezői tapasztalattal nem rendelkező vizuális effekt-mágus kezébe a projekt.

Nem csoda, ha valaki el van tévedve a Marvel-univerzumban, a Deadpoolról annyit érdemes tudni képregény-szűz szemnek, hogy ez nem a Disney-féle bosszúállós-galaxis őrzőis világba, hanem abba a Fox-féle univerzumba tartozik, ahová az X-Men-filmek, valamint a rosszabbnál rosszabb Fantasztikus négyes-mozik.

Deadpool látszólag semmiben sem különbözik egy random szuperhőstől: egy problémákkal küszködő átlagember egy beavatkozás során mutálódik, a folyamat során pedig szupererőkkel ruházódik fel. Van az életében egy nő, akit meg kell menteni, és egy ellenség, akivel szemben bosszút fogad – e két dolog végrehajtásáért pedig mindenre képes.

Valójában azonban nem is állhatna messzebb a hagyományos szuperhős-képtől a karakter. A minden társánál fiatalabb, mindössze 1991-ben megalkotott Deadpool az Új mutánsok egyik füzetében tűnt fel, mint főgonosz, de a későbbi kiadásokban már egy sokkal szimpatikusabb antihősként mutatkozott. Az állandóan pofázó, káromkodó és a brutális igazságosztást kedvelő különc karakter nagyon rövid idő alatt érte el a kultstátuszt a rajongók körében, köszönhetően részben a negyedik fal áttörésének, azaz a képregények oldalairól egyenesen az olvasókhoz címzett kiszólásainak.

Morena Baccarin és Ryan Reynolds
©

Ryan Reynolds pedig, aki a kezdetektől fogva szívügyének tartotta a projektet, totálisan azonosult ezzel az elmebeteg karakterrel. Sőt, annyi önreflexív utalás történik magára Reynoldsra és az ő korábbi filmjeire, hogy igen nehéz különválasztani a színészt és a karaktert – ami egy ilyen elborult szatírában még el is fér. A szintén Reynolds által szétbarmolt Zöld lámpást osztó idézetek mellett még azt is megkérdőjelezi egy jelenetben Deadpool, hogy miért érdemel ő egyáltalán saját mozit? Szerencsére ezt a kérdést nekünk nem kell megismételnünk.

Bár a sztori elég szórakoztató ahhoz, hogy ne legyen nagyon idő ezen gondolkodni, de azért érdemes felvetni, hogy mi a célja a készítőknek ezzel a filmmel? Mert ahhoz nem fér kétség, hogy az egész szuperhős-dilit figurázza ki, a rájuk költött iszonyat büdzsékkel, az egysíkú karaktereikkel és az öncélú gyilkolászásukkal együtt, de végeredményben a Deadpool is pont ugyanazt a hatást fogja elérni, mint kritizált társai: a képregény rajongói súlyos dollárokat fognak rá költeni, szép bevétellel végez, és – ahogy azt már a premier előtt bejelentették – készül a folytatás.

Ez a kettősség az, amiért az önfeledt szórakozás mellett némi kétely is felmerülhet a nézőben jó pár jelenetnél: most ez gúny vagy komoly? Deadpool ugyanis szépen beszól Hollywood szexizmusának, miközben egy épkézláb női karaktert nem tud felmutatni, aki egynél több dimenzióval rendelkezne. Ügyesen elironizál a kötelező love storyn, miközben kemény perceket tölt romantikusnak szánt jelenetekkel.

Az egyetlen szerencséje, hogy közben tényleg olyan nagy baromság az egész, hogy öröm nézni. Az X-Men mutánsainak központjául szolgáló hatalmas X-birtokon például mindig csak két hős, Kolosszus és Negaszonikus Tini Torpedó tartózkodik – utalva arra, hogy a többi képregény-mozihoz képest szerény költségvetésbe nem fértek bele a sztárkarakterek. Amikor Kolosszus azzal fenyegeti Deadpoolt, hogy meglátogatják a Professzort, a piros-fekete ruhás hős így felel: „Stewartot vagy McAvoyt? Mindig belezavarodok ezekbe az idősíkokba”.

Negaszonikus Tini Torpedó és Deadpool
©

Abban is különbözik a szokásos szuperhős-felhozataltól a Deadpool, hogy miközben folyamatosan Oscar-díjas színészek kötnek ki egy-egy Marvel-karakter szerepében, itt aztán tényleg nincs sztárparádé. Ryan Reynolds előtt le a kalappal, látszik rajta, hogy hozzánőtt Deadpool, de a többiek csak az irónia-faktort figyelembe véve értékelhetőek, úgy viszont teljesen jól működnek: A Szilícium-völgyből ismert T.J. Millernek most kevesebb jó poén jutott, de azért hozza a formáját, a Homeland Morena Baccarinjáért tényleg érdemes harcolni, Ed Skrein pedig hatásos, mint őrült főgonosz.

Ahol a hihetetlenül generikus, szúnyogirtó reklámba illő filmzene (amit egyébként a tavalyi Mad Maxben zseniális munkát végző Junkie XL hozott össze) cserben hagyja a filmet, ott az elhangzó dalok kárpótolják: a már említett Angel of the Morning mellett egy ikonikus Salt-N-Pepa is elhangzik, és Deadpool Wham!-mániája is hallható nyomokat hagy a történetben.

És bár Wade Wilson néven anyakönyvezett Deadpool a történetben szinte minden szervét illetően küzd a rákkal, a film legnagyobb rákja a magyar nézők számára a szinkron. Az már a magyarul szóló előzetes után is egyértelmű volt, hogy sikerült a lazaságot olcsó lazáskodásra cserélni, és az iszonyat cool helyzetekből kihozni valami igazán kínosat. Külön idegesítő voltak a teljesen fantáziátlan és/vagy jópofáskodóan túlgondolt káromkodás-fordítások – pedig hát milyen klasszikus példák állnak a magyar szöveg alkotói előtt e téren.

A hangulatát és a történetét pedig hiába jellemzi káosz, ez teljesen jól illik a különc antihős karakteréhez. A nehezen megszült Deadpool végül is eléri a célját: a szórakozásra vágyó egyszeri mozinéző számára egy jó vígjátékot nyújt, a Marvel-univerzumokért némi iróniával rajongók pedig egyesen el fognak ájulni a belsős poénokon.

A Deadpool február 11-től látható a hazai mozikban.

Cikk megosztása
Címkék