Még tiniként futott be a Megáll az idő Köves Dinijeként, ami akkora élmény volt számára, hogy elhatározta, színész lesz. Később néhány pofon kellett ahhoz, hogy beindulhasson a karrierje. A színházi világ megosztottsága továbbra is dühíti, és a csak szórakoztató darabok nem érdeklik. Szerinte a színháznak a sarkunkat taposó problémákról kell szólnia, és fiatalokat kéne az színházigazgatói székekbe ültetni. Az idén ötvenéves színész-rendező Znamenák Istvánnal beszélgettünk.

"Akit abban a filmben látunk, nem én vagyok" – Znamenák István tizenhat évesen csöppent a Megáll az idő forgatásába, és bármennyire sarkosan is fogalmaz, természetesen ő volt az, aki Köves Dini szerepében lehúzta a kevertet Őze Lajossal, és aki a Wartburgban elmesélte, hogy mi történt Malacpofával a fürdőben. Znamenák tiniként lett sztár, a film helyett karrierje mégis inkább a színházban teljesedett ki. Az idén az 50. születésnapját ünneplő színész azonban még ma is tisztán emlékszik az 1981-es forgatásra.

"Egyáltalán nem unom, hogyha a Megáll az időről kérdeznek. Gyakorlatilag ott a forgatáson dőlt el, hogy színészettel akarok foglalkozni később. Nem lehet elégszer visszaemlékezni azokra a gyökerekre, amiket ott szereztem. És az sem elhanyagolható, hogy azóta is barátomnak mondhatom Gothár Pétert."

"Éreztük, hogy arról csinálunk filmet, amiről nem lehetne"

A Megáll az idő kultstátusza bemutatása óta csak tovább erősödött, de nem azért mert időről időre beválasztják a legjobb magyar filmek közé, hanem mert újabb és újabb generációk fedezik fel maguknak – és nem csak a hatvanas években felnövő/megalkuvó generáció, akikről a film szól. Gothár mozijának minden egyes mondata idézhető, legtöbbjük szállóige lett, de Znamenák szerint nem csak ez a titka a filmnek. "Sok mindent elraktároztam a forgatás két hónapjáról.  Például arról, hogyan gondolkodjak a színházról, filmről. Hogy az nem csak a színészek játékából áll, hanem a világítás, a díszletek mind hozzátartoznak az összképhez."

Znamenák nem véletlenül figyelt fel már tiniként a film részletgazdagságára. Gothár és alkotótársai, Koltai Lajos operatőr, vagy Tímár Éva díszlettervező nemcsak a hatvanas évek hangulatát csempészték vissza a képekre, hanem érzékeltetniük kellett azt is, hogy ami a vásznon látszik, az a múlt része. Ezt erősen stilizált, hol zöldes, hol kékes fényben úszó képekkel érzékeltették.

©

A film külföldön is nagy siker lett, egy anekdota szerint a híres kevertes jelenetet mutogatták annak az amerikai filmrendezői osztálynak, ahol például az akkor már színészként nevet szerző Jack Nicholson is tanult. A külföldi közönség azonban nyilván kevésbé volt érzékeny Bereményi Géza szövegeinek politikai áthallásaira. "Azt éreztük, hogy arról csinálunk filmet, amiről nem lehetne. Tizenhat évesen persze ebből még nem értettem annyit, mint az idősebb stábtagok. De ne feledjük, hogy rengeteg fiatal volt ebben a filmben, komplett osztályok is játszottak. Az ember szinte tátott szájjal repült át ezen a két hónapon. Őrületes volt."

Kellett egy pofon

De a színész szerint nem csak a kikacsintó párbeszédek miatt övezi kultusz a Megáll az időt. "Sokáig nem láttam újra a filmet, de mostanában többször is végignéztem, legutóbb talán egy éve. Még mindig marha jó, és egyáltalán nem csak úgy, mint politikai közérzetfilm" – vallja Znamenák.

A Köves Dini megformálásával járó sztárstátusz lecsengése után Znamenáknak azonban vissza kellett térnie a hétköznapokhoz: "a film után még le kellett érettségiznem, majd ahhoz, hogy színész lehessek, a főiskolára is jelentkeznem kellett. Mert be kell ismerni, más út szerintem egy színész előtt nincs Magyarországon." Az első földrehozó pofon az volt a számára, hogy nem vették fel elsőre a Színművészetire. Ezek után Kaposvárra került mint gyakorlatos színész: "itt szembesültem azzal, hogy napról napra milyen iszonyatos meló színésznek lenni. Hogy hogyan lehet olyan színházat csinálni, ami érvényes. Ez a tapasztalat visszatette az agyamat arra a helyre, ahonnan egy fiatal színésznek indulnia kell."

©

Miután a harmadikra sikeres felvételi után Znamenák kijárta a főiskolát, két évtizeden keresztül játszott Kaposváron. "Szögezzük le gyorsan, hogy mázlista vagyok. A főiskola után Kaposvárra kerültem, és ott egyből főszerepeket kaptam. Úgy alakult az életem, hogy valahogy mindig jó helyen kötöttem ki. Kaposváron is, a Nemzetiben is, és most az Örkényben is."

„Lehet csak szórakoztató színházat csinálni, de az engem nem érdekel”

A főszerepek mellett azonban egyre sűrűbben kóstolt bele a rendezésbe is. Először Kaposváron, ma pedig már több helyen, a Belvárosi színházban, az Átriumban, vagy vidéken, például a Kőszegi Várszínházban is futnak darabjai. Sőt, olykor egy-egy darab díszletét is ő tervezi. "Az, hogy rendezhetek, ajándéknak tűnik. Nem azért csinálom, hogy kiéljem olthatatlan művészi vágyamat és munkakedvemet. Egyszerűen csak élvezem a rendezést. De alapvetően mindig is színésznek tartottam magam" – meséli Znamenák, aki a darabválasztásban egyszerű elvet követ. "Ha elolvasok egy darabot, az számít, hogy látom-e úgy magam előtt, mint egy filmet. És hogy vannak-e benne olyan szempontok, amiért érdemes megrendezni az adott darabot."

A kritika is rendre észreveszi Znamenák rendezéseiben a jelenkori problémákra utaló párhuzamokat. A Belvárosi Színházban bemutatott A folyón túl Itáliában nehéz lenne nem észrevenni a kivándorlás hétköznapjainkba beszivárgó valóságát, ahogy az Átriumban futó Igenis, miniszterelnök úr! groteszk politikai miliője is nyíltan neveti ki a jelenlegi politikai játszmákat.

Az egyik futó Znamenák-rendezés, az Igenis,miniszterelnök úr!
©

Znamenákot ez a típusú, humorral átitatott, de húsbavágó kérdésekről beszélő színház érdekli: "a mi dolgunk az, hogy beszéljünk azokról a problémákról, amik körülvesznek minket. Ha nem ezért csinálnánk, akkor mit csinálnánk? Lehet persze csak szórakoztató színházat csinálni, de az engem nem érdekel. Szeretem, ha azok a gondok, amik a sarkunkat tapossák, vagy a seggünkbe harapnak, látszódnak az előadáson."

Nem csillapodott a dühe

Ilyen, húsbavágó probléma volt Znamenák számára az is, amikor a heves vitákat szülő, és a színházi szakmát megosztó igazgatóváltás után távoznia kellett a Nemzeti Színház társulatából. Egy korábbi, Magyar Narancsnak interjúban elég keményen fogalmazott: „te azt a szót használod az akkori nemzetis társulatra, hogy szétszéledt. Pedig szerintem szétkúrták…” Dühe ma is ugyanolyan a történtek után, hiába telt el több mint két év az eset óta. "Kettéosztani a tojás sárgáját és fehérjét, és utána dühöngeni azon, hogy kifolyt a sárgája, nem illik. Szerintem most az az oldal, amelyik erőből darálja be maga alá a színházi világot, pontosan ezt csinálja. Ők voltak, akik kétpólusúvá tették ezt a közeget, és most nem értik, miért nincs közeledés. Sajnos a mostani a párbeszédeket is csak álpróbálkozásoknak tartom, nem látok mögöttük igazi szándékot.”

©

Rövid időre, a 2007-2008-as szezonban a kaposvári színház igazgatásába is belekóstolt ugyan, de mára már eldöntötte, nem vállal többet ilyen szerepet a szakmában. "Eszem ágában sincs még egyszer igazgatónak lenni. Ennek az egyik oka az, hogy ma igazgatónak lenni több politikával, helyzetkezeléssel, védekezéssel és támadással jár, mint ami szerintem egészséges. Ez mindig is az igazgatói munka része volt, de most túl nagy arányú szerepet kap ez a rész. Jelenleg kb. az energiájának 30 százalékát képes egy igazgató a művészi koncepcióra fordítani. Ez kevés. A másik ok, hogy színész akarok maradni. Amúgy is, már korábban is mondtam, hogy 30-40 év közötti embereknek kellene színházigazgatónak lennie. Ők azok, akik frissen gondolkodnak, és a színházi világban ez a frissesség hatványozottan fontos.  Ha például elmész egy előadásra, amit a mostani főiskolások csinálnak, eldobod az agyad. Bennük kellene jobban bízni. Én már nem tudok olyan újszerűt csinálni, mint ők."