Noel Gallagher's High Flying Birds (Nagyszínpad)

Bár az egykori Oasis-vezér, Noel Gallagher közönsége nem kifejezetten a Sziget nagyját alkotó húszas korosztály, mégsem ürült ki a Nagyszínpad előtti tér abban a késődélutáni, koraesti időpontban, amikor a gitáros-énekes színpadra lépett - még úgy sem, hogy az OTP Bank-A38 Sátorban nem sokkal később kezdődött az idei Sziget egyik leginkább jelen idejű fontos fellépője, a CHVRCHES.

Az idősebb Gallagher testvér - szemben öccsével, aki kérészéletű poszt-Oasis zenekara, a Beady Eye feloszlása óta inaktív - szépen görgeti előre szólókarrierjét: csinált két intelligens, izgalmas és színes szólóalbumot, egyébként is úgy tűnik, hogy békében van a világgal; két megjegyzéstől eltekintve, az egyikben egy ásítozó nézőt utasított rendre, a másikban azt pedzegette, hogy mi a fenének van itt kifutó a színpad előtt, és ki a fene mászkál azon föl-alá, ezt az estét is kedélyesen, épp még nem kellemetlen távolságtartással, de felesleges gesztusok nélkül vezényelte le. Nem ő a világ legimpresszívebb frontembere, de nem is ezért szeretjük; háromtagú fúvóskart is felvonultató zenekara - benne a legendás La's egykori tagja, az egykor Robbie Williams turnédobosaként is szereplő, az Oasis utolsó turnéfelállásában is zenélő Chris Sharrock - pedig feszes és dinamikus.

A számlista, talán mondani sem kell, a Noel-szólórepertoár és az Oasis-kontent közönségbarát egyvelege, utóbbit olyan ritkaságok képviselik, mint a Digsy's Dinner, meg természetesen az olyan kötelezők, mint a Champagne Supernova, vagy a Wonderwall, melynek énektémáját Noel épp csak annyira változtatta meg, hogy jelezze, ez most úgy az, hogy kicsit más, vagy a Don't Look Back In Anger, amin meg egy fia hangot sem állított az elmúlt harmincöt év egyik legfontosabb brit könnyűzenésze, s melynek refrénjét természetesen egy emberként énekelte a Nagyszínpad közönsége az egyébként szinte hibátlan koncert végén. (NR)

CHVRCHES (A38 színpad)

A nagyszínpados Noel Gallagherrel párhuzamosan, de még a nap legnagyobb attrakciójának szánt Sia előtt koncertezett a CHVRCHES az A38 színpad sátrában. A skót szintipop triónak ez volt az első fellépése a Szigeten, meg úgy általában véve Magyarországon, amit a formáció énekesnője, Lauren Mayberry ilyen-olyan megfogalmazásban legalább kétszer elmondott a koncert alatt. Ez csak azért vicces, mert a 90 százalékban külföldiekből álló közönség mindannyiszor hatalmas üdvrivalgással fogadta a fun fact-et.

Magával a koncerttel egyetlen probléma volt, mégpedig hogy a szigetes A38 színpadon volt és nem az A38-on: az egyébként hihetetlen cuki énekesnő,  Lauren Mayberry hiába rohangálta keresztül-kasul a színpadot (de tényleg, rajta nem múlott; ugrált, táncolt, fetrengett, ahogy kell), a szintikkel és mindenféle kütyüvel felálló c egyszerűen elveszett ebben a hatalmas térben.

Ez azért nagy kár, mert a CHVRCHES bulizásra is tökéletes alkalmas veretős szintipopja alapvetően elég intim, csakhogy ezt egy ekkora helyszínen nehéz volt átérezni. A koncert végén egyébként azt ígérték, hogy jönnek még kishazánkba - hát úgy legyen, és akkor irány a hajó! (MA)

Sia (Nagyszínpad)

Minden várakozásom ellenére, sajnos nem vagyok benne biztos, hogy Sia fölülmúlta Rihanna koncertjét.

Jó kérdés persze, hogy mit várunk el egy popzenei koncerttől. Én azt gondolom, hogy két okból megy az ember koncertre: egyrészt bulizni szeretne egy hatalmasat, másrészt olyat szeretne látni, amit otthon, a Youtube előtt nem láthat. Sia Furler nagyszínpados fellépésénél egyik sem sikerült maradéktalanul.

Az előbbire azért lehetett számítani, pár számtól eltekintve Sia munkássága lassabb, melankolikusabb számokból áll, tehát nem kifejezetten bulizene. Kárpótolhatott volna minket ezért, ami a színpadon történik, de az meg kicsit kevésnek bizonyult.

Sia imidzsét a rejtőzködésre építette fel, azért takarja el az arcát, mert így akar megszabadulni a popsztár-élet tekinteteknek és támadásoknak való kitettségétől. A takargatást egyébként nem csinálja túlságosan konzekvensen, egyetlen Google-kereséssel kideríthetjük, hogy néz ki valójában, ezért az elrejtőzés gesztusa inkább csak szimbolikusan jelenik meg munkáiban.

Ez a színpadon praktikusan annyit tesz, hogy hátul áll, egy mikrofonállvány mögött, rajta a jól ismert, arcot takaró, fekete-fehér paróka, fehér, zsákszerű ruhát visel, és jóformán mozdulatlanul énekel. Hogy ez most mikor playback és mikor nem az, azt döntse el az, aki ebből meg tudja állapítani. A színpad előterében pedig egy táncelőadást látunk, amely néha érdekes és látványos, néha meg totál érdektelen. A színpad két oldalán, az óriási kivetítőkön ez a táncshow megy, sok kamerás, előre felvett videón, amely jóllehet sokkal élvezhetőbb, mintha koncert közben készülne felvétel, de mégis elveszi az itt és most látom élményét, ülhetnénk akár a Youtube előtt is.

Kicsit sok pózt és nagyon kevés életet éreztem Sia koncertjében, és úgy tűnt, az unottan bámészkodó tömeg körülöttem hasonlóképp van ezzel. Amennyire különleges a videoklipekben megjelenő személytelenség és láthatatlanság, annyira hiányzik az előadó mint személyiség egy fesztivál Nagyszínpadáról. Mert végig nem szólt a közönséghez, mintha ott se lenne, vagy ott se lennénk, mintha nem látna minket, vagy mi nem látnánk őt. Tényleg, legalább annyit mondhatott volna, hogy szia. (PP)

Kis Grófó (Asus-Snowattack színpad)

Jó viccnek tűnt Kis Grófó fellépése a Szigeten, aztán az Asus-sátoránál az utat is eltorlaszoló tömegben már kevésbé tűnt irónikusnak a roma mulatós pop jelenlegi legnépszerűbb alakjának fellépése. Más volt ez, mint Uhrin Benedek legendás szigetes koncertje: akár tetszik, akár nem,  ekkora hangulatot egyetlen magyar fellépő sem csinált a Szigeten, és ez még akkor is így van, ha nehezen lehetett eldönteni, ki élvezte iróniából, és ki halálkomolyan a koncertet.

Jól jellemzi a helyzet abszurditását, hogy a tömeg láttán több külföldi is a magyarokat kérdezgette, mi is történik épp a színpadon, néhányan közülük meg csak álltak tanácstalanul, azon morfondírozva, hogy vajon egy újabb látványos utcazene-showt vagy egy koncertet néznek-e épp?

Grófó pedig nem vette félvállról első szigetes fellépését, azt hozta, amire mindenki várt. Jellegezetes (kollégám szerint szinte már héliumos) hangján, néha egy kis autotune-os rásegítéssel dobta be egymás után a bulibombákat: No Roxa áj, A nézését meg a járását, Olaszosan, Gigolosan, és így tovább. Közben persze érkezett a már-már elvárt "Nagy-Szín-Pad, Nagy-Szín-Pad"-kantálás a közönség részéről, és a Rihanna-bukta után nem is tűnik ez annyira elrugaszkodott gondolatnak a jövőre nézve. (BÁ)

Telt házas napot zárt a Sziget, idén már harmadszor