Bodnár Zsolt
Bodnár Zsolt

Emir Kusturica csinált egy unalomig túltolt filmet azért, hogy együtt pancsolhasson Monica Belluccival, Terrence Malick bicskája pedig beletört az univerzum történetébe.

A 73. Velencei Filmfesztivál eddig tényleg a sikerekről szólt: A Kaliforniai álom (La La Land) című musical és az Érkezés (Arrival) című sci-fi, valamint a Nick Cave-doku mellett Mel Gibson, Tom Ford és Pablo Larraín új filmje is beváltotta a hozzájuk fűzött reményeket – utóbbi filmjéről, a Natalie Portman ragyogó alakítását is tartalmazó Jackie-ről itt írtunk bővebben. A versenyprogram utolsó két teljes napja viszont két hatalmas csalódást is tartogatott.

Voyage of Time: A Life’s Journey

Először a Jackie premierjének napját húzta le valamelyest a szintén óriási várakozással övezett Terrence Malick-film, a Voyage of Time: Life’s Journey, ami nem kevesebbet ígért, mint az univerzum történetének totális, poétikus bemutatását. Igazából nem is tudom, mire számítottunk, jobban belegondolva egy halva született ötletről van szó.

Malick neve talán nem igazán él annyira a köztudatban, annak ellenére, hogy a világ egyik legelismertebb filmeséről van szó. A legendásan zárkózott, 73 éves rendező a hetvenes években készített két gyönyörű mozit Martin Sheennel és Richard Gere-rel (Sivár vidék, Mennyei napok), majd húsz évre eltűnt, hogy a sokak által a világ legjobb háborús filmjének tartott Az őrület határánnal térjen vissza.

©

Azóta pedig szinte ontja magából a gyönyörűen fényképezett, lassan csordogáló, az élet értelmét narrációk által megfejteni kívánó, megosztó művészfilmeket. Az új világ talán a legszebb feldolgozása a Pocahontas-sztorinak és Amerika kolonizációjának, Az élet fája a filmtörténet legjobb filmjeit összegyűjtő listák állandó szereplője, de a Magyarországot már elkerülő To the Wondernek és a Knight of Cupsnak is megvannak a rajongói. Az önmagában sokat mondó, hogy milyen nevekkel dolgozik egyfolytában – csak az utóbbi három filmjében feltűnt Brad Pitt, Sean Penn, Jessica Chastain, Ben Affleck, Javier Bardem, Rachel McAdams, Christian Bale, Cate Blanchett, Natalie Portman és Antonio Banderas.

De most kiderült: ha elvesszük Malicktől az embereket, nagy gondban vagyunk. Az eddig megszokotthoz képest most nem társulnak kifejező arcok a sokszor elképesztően banális narrációhoz – Cate Blanchett hangja ugyan varázslatos, de ahányszor elhangzott egy „Édesanyám! Mit szeretek, amikor azt mondom, szeretlek téged?”-szerű monológ, miközben hipnotikus vizuális effektekkel próbálták rekonstruálni a Nagy Bumm pillanatát, inkább röhögni támadt kedvünk.

Alapból nagy átverés volt dokumentumfilmként reklámozni a Voyage of Time-ot: ez nem más, mint egy másfél órás kísérleti film. Nagyjából olyan, mintha a Discovery Channel felkérte volna a néhai Stanley Kubrickot, hogy rendezzen nekik egy filmet, a forgatókönyvírói szobába pedig beültették volna egy Weöres Sándor-imitátort egy üveg abszint mellé.

Tény, hogy gyönyörű képeket látunk bolygókról, vízesésekről, sivatagok és hegyvidékek kontrasztjáról, az emberi ösztönök kialakulásáról (ez gyakorlatilag totális Kubrick-koppintás, csak majmok helyett vademberek eszmélnek fel), de ilyeneket egy pláza elektronikai boltjának kirakatában is láthatunk egyszerre százhúsz LED-tévén, aztán azokat mégsem vetítik a legrangosabb filmfesztiválokon.

Ráadásul vannak olyan jelenetek, amelyeket nagyon gyanús, hogy korábbi filmjeihez forgatott anyagokból hasznosított újra – ugye, ezt a filmet állítása szerint 40 éve tervezgeti, belefért egy-két kilométer felhasználatlan celluloid. A szakállas-kalapos texasi bácsi természetesen nem tűnt fel Velencében, így nem kellett átélnie, hogy a teltházasnak indult vetítés a film felénél elvesztette a közönség nagy részét is, és a végén is rohamozták is a kijáratot az emberek. Biztos, hogy egy ilyen filmhez hangulat kell – könnyen el tudok képzelni olyan állapotot, amikor működhet a dolog –, de ez talán nem egy fesztivál vészkijárat-jelzésekkel kivilágított, 1000+ fős nagytermében ragadható meg legjobban.

©

On the Milky Road

Emir Kusturica valaha élvonalbeli európai filmesnek számított – A papa szolgálati útra ment, a Cigányok ideje vagy az Underground érdemeit nem lehet nem elismerni, és hát a Macska-jaj sem véletlenül ért el óriási kultstátuszt. De az utóbbi időben már messze jár ezektől az időktől a szerb, és nem csak kronológiai értelemben.

Világnézetéről sokat elmond, hogy legutóbbi filmje a 2008-as Maradona című doksi volt, amelyben olyan alakok tűnnek fel, mint Fidel Castro vagy Hugo Chávez. De utóbbi játékfilmjei sem tudtak már igazán újat nyújtani, a régi kusturicás folklór újrahasznosításai szépen lassan a fesztiválok figyelmét is elvesztették – az eddigi utolsó rendezését, a 2007-es Az ígéret szép szót is már csak a régi szép idők kedvéért hívhatták meg Cannes-ba, idén viszont már nem kellett a franciáknak.

©

Persze a hivatalos verzió szerint csak kicsúszott a határidőből a szerb rendező, aki viszont azt állítja: politikai nézetei, Putyin-barátsága miatt mellőzik Cannes-ban, ahol kétszer is fődíjat nyert már. Harmadik felek pedig azt suttogják: egyszerűen nem ütötte meg a szintet.

A velencei vetítés után a harmadik feleknek hiszünk.

Az On the Milky Road disznóvérben fürdőző ludakkal, cimbalomszóra táncoló sólyommal, és szamárháton baktató Kusturicával kezdődik – gyakorlatilag semmi olyan, amit már ne láttunk volna tőle, legalábbis semmi olyan, amit ne néznénk ki a Nép Rendezőjéből. Persze negyed óra mágikus realizmus után (úgynevezett képi humor: megbolondult óramű láncán hintázó, a fogaskerekek közé beszoruló tanyasiak) rájövünk, hogy mire ment ki a játék: megjelenik az olasz-szerb menekültet játszó Monica Bellucci, akivel persze közös fürdőzős jelenetet is forgatott Kusturica, mert hát miért ne.

A háború-szerelem-öregedés szentháromságra épülő sztori csak nyomokban tartalmaz bármiféle eredetiséget, de legalább remek ivós játékot lehet belőle csinálni, ha egyszer kijön DVD-n: ha megjelenik egy bolondozó tyúk, egy feles pálinka, ha Kusturica népzenére szamaragol, egy sör húzóra. Ha ezt a receptet követte volna a forgatás közben a rendező is, talán mi is jobban jártunk volna.

Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!