Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Kádár János egyszemélyes ellenzékének tartották, naplót írt a forradalom utáni börtönéveiről Emlékezés a régi szép időkre címmel. Eörsi Istvánról és a különleges kötete alapján az Örkény Színházban készülő monodrámáról beszélgettünk a darab rendezőjével, Polgár Csabával.

„Magára vette azt a hatalmas pakkot, amit a börtön és főleg a később kivégzett Angyal Istvánnal való kapcsolata adott neki. Ahogy mondta: hűséget esküdött a halottaknak” - mondja Eörsi Istvánról és a börtönmonológjának születéséről a rendező.

Eörsit 1957-ben nyolc év börtönre ítélték a forradalomban betöltött szerepéért, végül három és fél évet ült, ami meghatározó időszak volt az életében. Mint Polgár Csaba meséli, a 2005-ben elhunyt író – nyilván némi iróniával – azt állította, tulajdonképp hálás a börtönévekért: azt a Lenin-idézetet citálta ide magyarázatképp, hogy „a börtön a kommunisták egyeteme”.

Eörsi István
©

A visszaemlékezéseit Eörsi egyébként nem rögtön vetette papírra, 30 évvel a forradalom után érezte meg, hogy ha tovább halogatja a munkát, az anyag kisiklik a kezéből. „A halottak, akik közé féltem lelátogatni, bejelentették, hogy fogytán a türelmük. Most már – legalábbis ez idő szerint úgy tetszik – nem kellene bátorság a megírásához. Ennek irodalmi szempontból is csak örülni lehet. A bátorság nem esztétikai kategória, és sajnálatra méltóak azok a történelmi korszakok, amelyekben a politikai kockázatvállalás művészi erénynek minősül” – írta Eörsi.

A börtönnaplót az Örkény Színház most, újabb 30 év elteltével - Bagossy László és Ari-Nagy Barbara szerkesztésében - monodráma formájában állítja színpadra. Az írót Znamenák István alakítja, aki személyesen is ismerte Eörsit a kaposvári színházból. Sőt, mint Polgár Csaba meséli, az akkor szintén Kaposváron dolgozó Pogány Judit és Koltai Róbert volt az, aki nyugatról (Eörsi a 80-as években nyugat-berlini ösztöndíjas volt, ott írta a kötetet) hazacsempészte a börtönnapló szövegét, ami aztán először szamizdatban jelent meg.

Polgár Csaba úgy véli, „1956-hoz még mindig egydimenziós a viszonyunk: ünnepeljük, lobogtatjuk a zászlókat, de mélységében nem látjuk, mi történt.” Pedig szerinte a túlságosan idealizáló emlékezet, és emlékezetre kényszerítés zsákutca is lehet. „Tudomásul kellene venni, hogy ez és ez történt. Egy ilyen viszonylag közeli esemény persze feltéphet fájdalmas sebeket, megkérdőjelezhet emberi minőségeket. De a műtétet végre kell hajtani. Persze jótékony felejtéssel lehet úgy csinálni, mintha nem történtek volna meg rossz dolgok, de ahogy Eörsi fogalmaz, a jóvátehetetlenség tudatát ez nem fogja semmissé tenni.”

Eörsi írása ráadásul nem elsősorban a forradalomról mesél, sokkal inkább az azt követő, a különböző börtönökben töltött időről, és ezeknek a hatásáról. Hogyan változik meg ő és hogyan változnak meg a körülötte élő emberek ez alatt. Talán az a legfájdalmasabb rész, amit arról írt, amikor kijött a börtönből. Eszébe jutnak a meggyilkolt barátai, és nem is tudja, mihez kezdjen. Ő ugyanis pont akkor volt bent, amikor elindult a „kádári konszolidáció”, amikor nyílt leveleket, műveket zsaroltak ki írókból, költőkből, cseppet sem finom módszerekkel.

Polgár Csaba
©

És vele nem tudtak mit kezdeni a kortársai sem, mert ő nem vett részt (miután nem is vehetett, hiszen nem volt szabadlábon) ebben az igencsak szégyenteljes folyamatban. Barátaival, munkatársaival találkozott ugyan, de sohasem hívták meg például írói összejövetelekre. Talán ezért is szokták azt mondani rá, hogy egyszemélyes ellenzéke volt Kádárnak.

Polgár szerint Eörsi börtönnaplója azért lehet ma is aktuális, mert egyrészt közös történelmünkről beszél, egy olyan korról, amiről – ferdítés, csúsztatás, érdekből elhallgatás, vagy túlhabzás miatt - nagyon sokfajta, széttartó, szétzilálódó ismereteink vannak. Másrészt Eörsi azt írja le, hogy működik egy elnyomó rendszer, és az, „ahogy egy hatalom működik, nem változik.”

Polgár Csaba nem érti azt a felvetést, hogy máig nem készült igazi nagy film vagy könyv a forradalomról. „A nagy könyv/film definícióját sem értem. Szerintem szilánkokból, személyes történetekből lehet csak összerakni, mi történt 56-ban és utána.”

A rendező már nem ismerhette Eörsit, egy másik generációhoz tartozik. Mint mondja, izgalmasnak tartja, és lenyűgözve áll azelőtt, hogy emberek képesek voltak kimenni az utcára, és mindent feláldozva nekimentek egy elnyomó hatalomnak. Büszke e hőseinkre, de nem gondolja, hogy a mindennapjait állandó emlékezésnek kellene meghatároznia.

©

A börtönnapló egyébként nem egy lehangoló olvasmány, abból átsüt Eörsi humanizmusa és derűje – ezt a darabban is szeretnék átadni. Nem csak a megingathatatlan erkölcsi kiállást vitte tovább Eörsi Angyal Istvántól, és azt hogy meglássa a díszletek mögött a valót, hanem azt is, amit az utolsó levelében írt a halálraítélt: „Éljetek és nevessetek teli szájjal, ahogy mi akartunk élni”

Polgár Csabáék nem emlékművet akartak állítani 1956-nak vagy Eörsi Istvánnak a darabbal, a rendező azt tartja a legfontosabbnak, hogy bemutatnak egy embert, aki belepottyant ezekbe a történelmi időkbe, és valahogy túlélt. Szerinte példa lehet a mának is az az életstratégia, hogy az elvek megtartása, a egyenes gerinccel leélt élet, bár sokkal rögösebb út, de mindennél többet tud jelenteni.

Úgy véli, egy mai – a forradalomról, a kötelező ünnepi műsorokon magára szedett képen túl nem sokat tudó – fiatal talán megértheti Znamenák István monológjából, hogy „mindig nyitott szemmel kell járni, és soha nem szabad beletörődni semmibe, annál minden jobb, mint hogy valaki mindenre csak legyintsen.”

Részlet Eörsi István börtönnaplójából
Hasonló módszerrel hárított el, már Vácon, egy viharfelhőt, mely az én fejemet fenyegette. Ez a fej kétszeresen is kopasz volt, mert Vácra érkezésem után néhány cigarettáért leborotváltattam maradék hajamat, attól a később alaptalannak bizonyuló reménytől áthatva, hogy hajhagymáim új életre kapnak ettől, és dús sörénnyel borítanak be. Ezt a fejet dugtam ki a rácson, hogy ismerősöket keressek az udvaron sétálók közt. Rögtön felharsant a zárkaszámunk. Karesz visszarántott, és fejembe nyomta sapkámat. Kitárult az ajtó. Karesz jelentett, én pedig, a szabályzatnak megfelelően, lekaptam a sapkámat. „Ő volt az” – mondta az egyik smasszer, és rám mutatott. A fegyelmi már megfellebbezhetetlen ténynek látszott, amikor Karesz, teljes tisztelettel, protestálni kezdeti, ő mint zárkafelelős ismeri a szabályzatot, és senkit sem enged kinézni az ablakon. Különben is a felügyelő urak láthatták, hogy Eörsi elítélt sapkát viselt. Egész nap sapka van a séróján, mert megfázott. (Júliust írtunk, elviselhetetlen hőség tombolt.) „Na már most” – folytatta Karesz –, „sapkás fej nézett ki az ablakon vagy kopasz fej? Mert ha kopasz fej, akkor az nem lehetett Eörsi elítélté, mert ő sapkában volt. Lehetséges persze, hogy a szomszéd zárkák valamelyikében, jobboldalt vagy baloldalt van egy másik kopasz is, és az nézett ki az ablakon, de Eörsi elítélt bizonyosan nem.” – „Mit hadovál maga?” – szólt közbe az egyik őr –, „az egész börtönben nincs még egy ilyen fej.” – „Tisztelettel jelentem” – mondta Karesz –, „akkor nem egy ilyen fej nézett ki az ablakon, mert ezen a fejen sapka volt.”