szerző:
Tóth Endre

A klinikai pszichológia azt írja a gyász feldolgozásáról, hogy az elutasítással kezdődik, azzal a nemhiszemellel, amit én is ki tudtam nyögni először, amikor vasárnap este beérve a Zeneakadémiára, értesültem róla: meghalt Kocsis Zoltán. 64 éves volt. Annyi, mint Bartók. Tóth Endre zenetörténész, szerkesztő, kritikus visszaemlékezése.

Folyamatosan az jár a fejemben, hogy nem, nem történt meg, az sem, hogy nekrológ írására kérnek fel rögtön a hír után. Meg miért pont engem? Nem vagyok méltó, hiszen nem vagyok évtizedek óta a muzsikustársa, és bár rengeteget tanultam tőle Bartókról, Straussról, Rahmanyinovról vagy Debussyről, nem voltam régi tanítványa. Meg különben is, hogyan lehet róla múlt időben beszélni?

„Most, mikor ugyanúgy, mint mindig,/ legfőbb ideje, hogy.” – kezdődik A damaszkuszi út című verssel Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztítása című kötete, a magyar posztmodern líra nagyhatású műve, és ugyanez a talányos vers állt sokáig a most már néhai Kocsis Zoltán egykori honlapján egyfajta mottóként. Ahogyan Tandori kötete után sem lehetett már ugyanúgy verset olvasni vagy írni, mint azelőtt, ugyanúgy Kocsis Zoltán is egy ilyesfajta mérföldkövet jelentett a magyar zenei életben, a zenei interpretációban, a zenéről való gondolkodásban. És amilyen talányos a Tandori-vers, ugyanolyan megfejthetetlen, megismerhetetlen volt maga Kocsis is, aki már tulajdonképpen életében fogalommá vált: nem is oly rég, még zeneakadémista éveim alatt is ugyanúgy folyosói anekdoták terjedtek bizonyos beszólásairól, fiatalkori kópéságairól, hol gyomorgörcsöt, hol katarzist előidéző zenekari próbáiról, mint húsz vagy harminc évvel ezelőtt.

Egyszer éppen saját poénján nevetett, látom magam előtt a kisfiús mosolyt, miközben a többiek csak félve mertek kuncogni, amikor az Alpesi szimfónia próbáján épp a külső rezeskart dorgálta, hogy „nem a folyosón kell ám hősködni, mert ott én is tudok...de aztán ha bejövök, és le kell ülnöm a zongorához...hát...ott is tudok”.

És valóban tudott, nem csak hősködni, hanem konkrétan hőse volt hangszerének, a zongorának és a zenekarnak egyaránt. Lenyűgözött, ahogy tudta, mi az a fél mondat, amitől jobb lesz az előadás, még akkor is, ha az a fél mondat egy fél életnyi feladatot rótt a muzsikusra. Most szinte mindenki arról ír Facebook-falára, hogy Kocsis zsenialitása Bartókéhoz és Dohnányiéhoz mérhető, amit én egyáltalán nem érzek túlzónak, mert az ő anyanyelve Bartók és Kurtág zenéje, meg Rahmanyinové, Debussyé és Schönbergé, és ha nem pont ő az, akivel először elképzelném Mozart vagy Chopin muzsikáját, ha nem tudtam például mit kezdeni a Psalmus Hungaricusban vett gyors tempóival, akkor is hatása volt interpretációjának. Máig az ő előadásában merül fel bennem szinte pontosan visszaidézhető emlékként egy-egy Chopin-keringő.

Zsenialitását egyrészt istenáldotta tehetségének köszönhette, amelybe beletartozott hihetetlenül pontos abszolút hallása és szinte fotografikus memóriája, ami nemcsak a hangokra terjedt ki, de olyan sztorik is keringtek róla, hogy egy időben kívülről tudta a telefonkönyv egy jelentős részét, és végig sorolta a nagykörút összes üzletét, szépen sorban. A nagyobbik rész pedig az a kitartó munkakedv, teherbírás és odaadás, ami egész életében hajtotta őt és amivel, fittyet hányva betegségének, egészen haláláig dolgozott.

©

És annyi minden volt még abban a kofferben, amit most magával vitt: Strauss-operák, Schönbergek, a Bartók Új Sorozaton való fáradhatatlan munkája. Mintha nem is egy életet élt volna egyszerre, hanem legalább tízet...vagy százat... Ezt a fajta szenvedélyt, az őrület és a zsenialitás határán álló excentrikus, különc elmeállapotot talán Pilinszky tudta a legjobban megfogalmazni a Kocsisnak ajánlott Gérard de Nerval című versének utolsó sorával: „s egy tüzes gombostű a fejben”.

Kocsis Zoltán ismertette meg velünk Glenn Gouldot, négykezesezett Szvjatoszlav Richterrel, hajnalig tartó beszélgetéseket folytatott Pilinszky Jánossal, amiket most, ha hiszünk a túlvilágban, valószínűleg tovább folytat. Előadóművészként és zeneszerzőként a kortárs zene mellé állt már fiatalon az Új Zenei Stúdió tagjaként, lelkesen mutatta meg a világnak Kurtág György műveit, ő csinált az ÁHZ-ból Nemzeti Filharmonikusokat. De persze felsorolni itt most nem is lehetne mindazt, amit tett.

Lehet, hogy öntörvényű volt, lehet, hogy nem volt pedagógiai érzéke, vagy nem érdekelte őt egy muzsikustárs, esetleg egy kurzusára ellátogató növendék lelkivilága, sőt olyanról is tudok, akit megalázott, aki bizony megsemmisülésként, egész életen át tartó sebként élte meg a vele való találkozás(oka)t, a vele eltöltött időt. De a zene iránti alázata, perfekcionizmusa és maximalizmusa nem ismert semmilyen határt, és ebbe beletartozik az is, hogy mindent ennek rendelt alá, emberi kapcsolatait is. Határozott véleménye volt emberekről, művészekről, politikáról, amit sohasem rejtett véka alá. Még néha egy-egy interjúban sem, mert nem érdekelte az esetleges konfrontáció.

Kezdő kritikusként nem mertem a koncertjeiről írni, mert hogy jönnék én ahhoz, és akkortájt (nagyjából tíz évvel ezelőtt) az foglalkoztatott főleg, hogy vajon hogyan tudnék vele többet beszélni, interjúzni, tőle tanulni a zenéről. Később pedig, amikor megismerhettem közelebbről, eltűnt a nagy Kocsis Zoltántól való félelem, hiszen első pódiumbeszélgetésünk alkalmával (szemben a közönséggel) az egyik pillanatban eleresztett egy félmondatot, hogy „de te ezt biztosan jobban tudod”. Én meg szorongtam, hogy legyen igaza. És azóta pedig csak a szép emlékek jönnek, az, hogy megtisztelt az idejével, amikor készségesen válaszolt leveleiben szakmai kérdéseimre, sőt még be is szkennelte írását régi flekkpapírokról. Vagy megtisztelt bizalmával, amikor olyanokról mesélt egy-egy – a tervezettnél hosszabbra nyúlt – interjú alkalmával, amiket valószínűleg nem osztott meg mindenkivel.

Ahogyan John Donne írja, „minden halállal én leszek kevesebb”. Még fel sem tudjuk fogni, milyen hatalmas az űr. Ma valahogy nem lehet leülni a zongora mellé, ma más hangot be sem lehet fogadni, csak az övét, mondjuk Bartók III. zongoraversenyének második tételét, ahogyan az 1981-es felvételen Ferencsik János vezénylete mellett játssza.

Drága Zoli, Isten nyugosztaljon!

Kocsis Zoltán: A zongora mindig kevés volt

A HVG 2005 márciusában készített portréinterjút Kocsis Zoltánnal. Ezzel emlékezünk a 64 éves korában, vasárnap elhunyt kétszeres Kossuth-díjas zongoraművészre és karmesterre.