szerző:
BI

Húsz éve, 1997. február 3-án halt meg Bohumil Hrabal.

Mindegy is, hogy halálát a hivatalos közleményben leírtak okozták, amely szerint kórházi szobájának ablakából galambetetés közben véletlenül zuhant ki, vagy öngyilkosságot követett el, és ő maga ugrott ki abból a prágai ötödik emeleti kórteremből. Egy biztos, húsz éve sokkal rosszabb Ká-Európában élni.

Rosszabb, mert a Hrabal-galaxisból sugárzó élet- és emberszeretet, az örök veszteseknek tűnő kisemberek apró győzelmei is mintha egyre jobban tűnnének el. Akik errefelé nem jutnak egyről a kettőre, azok ugye nagy vesztesek, esélyük sincs azokra az apró győzelmekre.

Néhány éve, születésének 100. évfordulóján már megemlékeztünk a nagy cseh humanistáról, aki a sörgyárban, vasutasok között, vagy (és főleg) különböző kocsmákban gyűjtötte regényeinek anyagát. Sosem tekintette magát írónak, inkább krónikásnak.

„A szép történetek zömét idegenektől hallom… Mikor aztán beáll a túlnyomás, és azzal fenyeget, hogy szétpattan a fejem, kénytelen vagyok odaülni az írógéphez” – vallotta meg írói módszerét. Persze úgy kellett odafigyelni ezekre a sztorikra – például azokra, amiket a legendás Pepin bácsija ontott magából –, ahogy csak ő tudott. 

©

Olyan író volt, akiért lehetett rajongani, akinek a kedvenc kocsmáját, az Arany Tigrist rajongók százezrei keresték fel, az egyszerű olvasóktól az amerikai elnökig, a dalai lámáig, vagy épp Esterházy Péterig (aki egy regényt is írt a cseh sörissza kollégájáról).

És akit valamiért – mint Jiri Menzel mondta – a csehek kevésbé szerettek, mint a magyarok vagy a lengyelek. A rendező (aki számos Hrabal-műből, például az Oscar-díjat is elnyert Szigorúan ellenőrzött vonatokból, a Sörgyári Capriccióból vagy éppen az Őfelsége pincére voltamból és másokból készített zseniális filmeket) a miértre csak annyit mondott: „mert a csehek hülyék”.

A 100 éves évfordulón felmerült, hogy a nymburki gimnáziumot egykori diákjáról nevezzék el, rögtön kitört a botrány. Diákok, szülők tiltakoztak: hogy képzeli az igazgató úr, hogy egy részeges, alkoholista, öngyilkos író nevét viselje a gimnázium! Így aztán Hrabal halálában sem békülhetett ki azzal az intézménnyel, „ahol megbukott és háromszor nem volt kielégítő a magaviselete”, ahol „enfant terrible, az osztály réme és bajkeverő” volt. „A városka, ahol megállt az idő” azért a főtéren felállított egy fából készült pad-emlékművet az íróval és macskákkal, illetve az Elba-híd alatt egy kis múzeumot is berendezett. A legstílusosabb viszont az az emléktábla, amely a sörgyár híres kéménye alatt van – az író kívánsága szerint olyan alacsonyan, hogy a kutyák is lepisilhessék.

©

Az életrajzának nézzen utána mindenki a neten (tényleg, vajon mit szólna Hrabal a Facebook-világhoz: a személytelenül megosztott történetekhez?), de inkább keressen elő egy regényt tőle, és mindenképp gurítson le egy korsó sört az emlékére. (Ma már Budapesten is lehet kapni több helyen például eredeti nymburki söröket – és igen, ezek elnevezése is a Hrabal-univerzumból származik.)

A korábbi cikkünkben azt írtuk: mindenkinek elő kellene írni évente (havonta?) egy Hrabal-kötet elolvasását. Higgyék el, sokkal jobb hely lenne ez az ország, ez a régió!